„Magyarországon az antiszemitizmus benne van az emberekben” – közli velem lazán egy zsidó ismerősöm. Lépten-nyomon, a médiában, magánbeszélgetésekben, politikai fórumokon leantiszemitáznak minket, magyarokat. Márpedig az antiszemitázás gyűlöletbeszéd, verbális fegyver, és méltánytalanul alkalmazva – orvtámadás! Míg a holokauszt idején a zsidóság volt a sértett fél, ma mi vagyunk azok. Ezt minden lehetséges alkalommal hangsúlyosan kimondani nagyon fontos, mert míg a másik oldal sokszorosan nevén nevezte és nevezi állandóan a maga sérelmeit, a polgári értékrendet valló, mindenféle szélsőségtől és atrocitástól idegenkedő, nemzeti érzelmű magyarság sokáig hagyta, hogy elnémítsa a balliberális tematizálás, a „politikailag korrekt” beszéd elvárása. Elég volt!

A jelen írás gondolatainak sorrendje nem fontossági sorrend. Tárgyi tévedések előfordulhatnak, és sajnálom, ha csakugyan vannak, felülírni kész vagyok. Nincs mögöttük csúsztatás, ferdítés szándéka – bár biztos lehetnék ebben a másik oldal részéről is!

Botránypont az antiszemitizmus fogalmának meghatározatlansága. Maga a kifejezés, a szokásos értelemben alkalmazva, színtiszta nonszensz. Szemita-ellenest jelent, egy kalap alá vonva a zsidókat, és halálos ellenségeiket, a palesztinokat, arabokat. Próbálja csak meg valaki ezzel a kifejezéssel magyarázni a közel-keleti konfliktust, rögtön rájön a teljes képtelenségére. Ostobaságnak tűnne az egész, ha nem látszana ki mögüle a sanda észjárás: „Nem mondjuk meg, ki az antiszemita, de jaj annak, akire rámondjuk!”

Nincs természetesebb, mint a nem-zsidók reagálása a különállását, kiválasztottságát, felsőbbségességét hangsúlyozó zsidóság erőteljes, kollektív érdekérvényesítésére. Amíg ez a reakció nem lép túl erkölcsileg vállalhatatlan határt (pogrom, népirtás, erőszak), addig nemcsak helyénvaló, hanem minden nem-zsidónak egyenesen kötelessége önmagával és a hazájával szemben. Minden embernek, csoportnak, országnak, nemzetnek vannak érdekei, amelyeket joga van érvényesíteni a többiekkel szemben, de csak a zsidók nevesítik antiszemitizmusként, és állítják be gyűlölködésként – ne dőljünk be nekik!

A jelenlegi szóhasználatban az antiszemita nem egyszerűen azok gyűjtőneve, akik zsidóellenesek, vagy helytelenítik Izrael állam politikáját, hanem címke, szégyenbélyeg, amelyet egy önjelölt zsidó zsűri égethet rá a zsidó érdekekkel nem kompatibilis személyekre, szervezetekre, államokra. Aljasul lemoshatatlan: aki beismeri, az nyilván antiszemita, de aki tagadja, az szintén, hiszen szembeszáll a mértékadó zsidó kör véleményével. Embereket kiátkozni, egzisztenciákat tönkretenni, országokat megszégyeníteni, büntetősarokba ültetni lehet vele, és ezt olyanok tehetik s teszik, akiket semmiféle demokratikus módon soha senki sem választott meg szószólónak – maga a zsidóság sem. Igaz, tudtommal ellene se emelte fel a szavát. Így lehet valakiből a sommásan leantiszemitázottak felgyülemlő dühének, utálkozásának kárvallottja – vagy azt ügyesen kihasználó haszonélvezője.

És, mivel az antiszemitázást szívesen kombinálják fasisztázással, tisztázzunk mindjárt még egy fogalmat. Mint tudjuk, fasiszták Mussolini olaszai voltak, és nem irtottak ki senkit, Hitler tömeggyilkosai pedig nemzetiszocialisták, azaz nácik. Nyilván semmi értelme ma Magyarországon fasisztának titulálni valakit vagy valamit, hacsak nem fogjuk fel ezt is átokszóként, amelynek jelentése: bizonyos balliberálisoknak nagyon nem tetsző. A zsidó Rákosi mondta, hogy neki tízmillió fasiszta országában kell kommunizmust építenie. Balliberális megmondóemberek: Rákosi tanítványainak tetszenek lenni?

Mellesleg megjegyezve, én még csak azt sem tudom, ki zsidó. Sem arcról, sem beszédstílusról, sem egyébről nem ismerem fel zsidó embertársaimat, mert nem úgy neveltek, nem vagyok erre kitanítva, és nem is érdekel. Csak abból veszem észre, hogy valaki zsidó, ha ő maga felhívja rá a figyelmemet – leginkább az antiszemitázással.

De van-e joga leantiszemitázáson megsértődni a magyarságnak 1944 után?

Van. De még mennyire!

Európa zsidótlanításának szándéka és részleges megvalósítása Hitler nemzetiszocialista (nem pedig fasiszta!) Németországának mániája volt. Abban viszont, hogy a nácik által megszállt országokban mekkora volt az együttműködési kedv, már nagy szerepet játszott az ottani zsidóság viselkedése, történelmi szerepe. Nézzük meg ezt Magyarország példáján!

A 19. és a 20. század fordulója körül nagyon erős zsidó emancipáció zajlott le nálunk, a zsidók korlátlanul érvényesülhettek, felsőházi tagságot, nemességet szerezhettek, szabadon gyakorolhatták vallásukat és művelhették kultúrájukat, egyre gyakoribb lett a vegyes házasság, akár történelmi nevek viselőivel is, annyira, hogy Budapest kiérdemelte a „Judapest” becenevet. Az első világháborúban zsidó katonák szenvedtek együtt egyéb nemzetiségű bajtársaikkal, kaptak kitüntetéseket és tiszti rangokat. A tolerancia és a befogadás mintaországa voltunk.

Aztán jött a Tanácsköztársaság traumája: az anakronisztikus és igazságtalan régi rendet brutális terrorral és államrezon szintjén gyakorolt bűnözéssel felváltó proletárdiktatúra, szabad rablás, gyilkosságok, kifosztások, Lenin-fiúk terrorkommandója, hozzá nem értő, fejetlenül kapkodó adminisztráció, és még ezeknél is összemérhetetlenül nagyobb bűnként a betagozódás szándéka a proletár nemzetköziségbe, a magyar nemzet, a magyar szellem erőszakos eltiprása. A célként deklarált egyesülést a Szovjetunióval kizárólag a távolság és a hadi helyzet akadályozta meg – csakis ennek köszönhetjük, hogy nem jártunk úgy már 1919-től, mint a kárpátaljai magyarság 1945-től, amikor Sztálin karmai közé kerültek.

A rémuralom vezetése szinte kizárólag zsidók nevéhez kötődik. (Kohn) Kun Béla, (Samuel) Szamuely Tibor, (Löwinger) Lukács György, (Schwartz) Pogány József, (Rosenthal) Rónai Zoltán, (Kohn) Kunfi Zsigmond, (Weissfeld) Varga Jenő, Böhm Vilmos, Landler Jenő, Hamburger Jenő, (Rosenfeld) Rákosi Mátyás, (Klein) Korvin Ottó, a saját kezével nyolc embert felakasztó Kohn Kerekes Árpád vagy Szamuely kedvence, a szolnoki hóhér, Stern Mózes tombolása volt az a tragédia, amelyet történelmének első zsidó-uralmaként élt meg a magyarság – noha ennek a tombolásnak voltak szép számmal zsidó áldozatai, kárvallottjai is. Érthetetlen a rádöbbenés, hogy mi befogadtuk ezeket, de ezek nem fogadtak be minket, végünk van, ha a hatalom közelébe juthatnak, vagy akár csak túlsúlyt szereznek fontos területeken? Tessék erre mindig emlékezni a két háború közötti korszak zsidótörvényeivel kapcsolatban!

Nem igaz, hogy a „magyarság” lelkesen részt vett a holokausztban. Nem tudta az átlagember, mire megy ki az összegyűjtés és az elhurcolás, maguk az érintettek sem sejtették. Csupán maroknyi felső vezető ismerhette és helyeselhette a valós célt, de őket is csak a német megszállás hozta helyzetbe (egyben kényszerbe), és a vétkesek (Endre László, Baky László és mások) annak rendje és módja szerint halállal bűnhődtek. Horthy erélyes fellépésének hatására a német megszállás alatt sínylődő országok közül egyedül Magyarországon menekült meg nagyszámú zsidóság (a budapestiek 63-64, a vidékiek 26-27 százaléka) a deportálástól (Veesenmayer német követ írása 1944 júliusából: „... a zsidókérdés terén semmi sem változott. Annak leállítása továbbra is érvényben van a kormányzó parancsára, aki ebben a kérdésben teljesen hajthatatlan.”). Egy idézet Komoly Ottónak, a Magyar Cionista Szövetség elnökének 1944. február 25-i leveléből, amit a Jewish Agency végrehajtó bizottságának írt: „Magyarország rendkívül nehéz körülmények között úgyszólván heroikus ellenállást tanúsít leghatalmasabb szomszédjával szemben és az általa követelt zsidóellenes intézkedéseknek mindig csak vonakodva és jelentősen csökkentett mértékben tett eleget. Ezzel a lépésenkénti teljesítéssel sikerült az országnak a mai napig háromnegyed millió zsidó polgárának életét megmentenie”.

A ma gyalázkodók közül vajon hányan köszönhetik életüket Horthy Miklósnak, idősebb Antall Józsefnek és a többi hősies zsidó-mentőnek? Haraszti György történészprofesszor, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont vezetője: „A Jad Vasem izraeli múzeum, ami minden holokausztmúzeum mintája, egy külön programban tartja nyilván az őáltala elismert embermentőket, azaz a 'világ népeinek igazait'. Ebben a programban Magyarországról több mint nyolcszáz név szerepel, ami nagyon nagy szám, de közel sem fedi a valódi embereket, hanem az ügyeket, családokat, csoportokat jelöli. Ebben Hollandia, Lengyelország és Franciaország után hazánk következik a sorban. Egyáltalán nem áll Magyarország olyan rosszul, mint ahogy közkeletűen el lenne könyvelve az antiszemitának kikiáltott magyar társadalomról.”

Olvasom, hogy a holokausztért nemcsak nácik és nyilasok felelősek, hanem zsidók is. Hogyhogy? Nos: a hitleristák csak a kelet-európai területek meghódítása után tudták beindítani a megsemmisítő gépezetet, azelőtt a zsidók kiszorítására törekedtek Európából. Kézenfekvő menekülőhelynek számított Palesztina, ám a cionisták nagyon megszűrték, kiket engednek be: csak a munka- és harcképes egyéneket. Szelektáltak, akárcsak Mengele. Nagyon sokan nem is jutottak be azok közül, akik szerettek volna, és végül Eichmannék karmai közé kerültek.

Folytatva a történelmi áttekintést, a második világháború után hasonló történt, mint az elsőt követően: zsidó vezetésű proletárdiktatúra, immár masszív szovjet támogatással. (Rosenfeld) Rákosi Mátyás, (Léderer) Révai József, (Singer) Gerő Ernő, (Benjámin Eisenberger) Péter Gábor, (Lőwy) Farkas Vladimír, Szücs (Szüsz) Ernő, (Klein) Apró Antal, (Appel) Aczél György tombolása. Hadd álljon itt egy idézet, abszolúte hozzáértőtől, hiszen Gerő írta Rákosinak 1945. február 15.-én: „Káderben nagy a szegénység, főleg igazi vezetőemberek alig vannak, és ami a legnagyobb baj, igen sok közöttük a zsidó származású”. Internálótáborrá változtatták az országot, koncentrációs-megsemmisítő tábort hoztak létre Recsken, visszahozták a munkaszolgálat intézményét, származási alapon pusztítottak el embereket és osztályokat, tönkretették az országot. A rendszerváltás után pedig Pető Iván (apja ÁVH-s, munkásőr) törpepártja okozott mérhetetlen károkat.

Két ízben fordult elő, hogy magyar állampolgárokat fegyvertelen katonai alakulatba soroztak be, munkaszolgálatra. Előbb a zsidókat a második világháborúban, ahol zömük odaveszett – nem mintha a fegyveres katonák zöme nem veszett volna oda a Don-kanyarban –, majd másodszor az ötvenes években, szintén származási alapon, Rákosi zsidó többségű bűnbandája. Mindkettő menthetetlen, megbocsáthatatlan bűn, csak épp a kettő sajtója között van sokszoros különbség: az elsőt állandóan észben tartatni, a másodikat nyomtalanul elfeledtetni iparkodnak.

Vádlón kérdem: hány név ragyogna azon a képzeletbeli dicsőségtáblán, amely a kommunisták uralma idején „kulákot” mentő, nemesembert rejtegető, ártatlan nem-zsidó polgárnak útlevelet, mentességet szerző zsidóknak állítana emléket? Egyről sem tudunk, holott jórészt belőlük állt a párt és az ÁVH felső szintje. Lett volna módjuk, és ha lettek volna érdemeik, bizonyára hallanánk róla. Antiszemitázók, figyelem: a Vad Jasem adata alapján 800:0 a javunkra!

Igen, voltak bűnök és bűnösök, elítélésük, megtagadásuk erkölcsi kötelesség. De voltak dicső tettek és nemes lelkű emberek – elfelejtésük, agyonhallgatásuk erkölcsi vétség. A kettőnek arányban kell állnia, különben csak moralizáló köntösbe öltöztetett zsidó „emlékezetpolitikai érdekközösségről” van szó, amely örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak tekinti felmenőik tragikus sorsát, és az „áldozatiságot” ki akarja terjeszteni azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Ha pedig örökölhető az áldozati státusz, akkor öröklődik a „tettesség” is. Ezt pedig visszautasítjuk!

Nemcsak zsidók gyászolnak. Nemcsak őket irtották származási alapon a huszadik században. Titóék Jugoszláviájában pusztán a magyarságukért irtottak ki brutálisan – elevenen kettéfűrészelés, karóba húzás, magzat kitaposása anyából – és szórtak tömegsírba, karsztbarlangba tömegesen embereket. Magyarországon teljes társadalmi osztályokat számoltak fel 1945 után. Nem gázkamrával és krematóriummal, „csak” kényszermunka-táborral, internálással, kitelepítéssel, kényszer-kollektivizálással, nyomorba taszítással, ellehetetlenítéssel. Mindkét nagyapám így végezte, a család mindkét ága ugyanazt az embertelenséget szenvedte meg. Mint entitás, elveszett a korábbi nemesség, a módos parasztság („kulák”), a polgárság. Ha nem haltak is meg mind fizikailag, a nemzettest részeként megszűntek létezni, nyomtalanul fújta el őket a szél.

A totalitárius rendszerek által elpusztításra ítélt csoportok közül egyedül a zsidók maradtak meg nagyobb számban, az ő kultúrájuk, hagyományőrzésük, önazonosságuk élhet tovább („hetven évvel a holokauszt pusztítása után is virágzó zsidó kulturális és vallási élet bontakozik ki az európai kontinens második legnagyobb zsidó közösségében” – jelenti ki Oberlander Báruch, a budapesti ortodox rabbinátus vezetője). Budapesten Zsidó Nyári Fesztivált rendeznek. Mágnásfesztivált miért nem (ne becsüljük le e szót: Széchenyi, Wesselényi, Batthyány is mágnás volt)? Mert őket elpusztították, elüldözték a kommunista zsidók. Ehhez képest aránytalan, mások tragédiáját lekicsinylő, vagy éppenséggel semmibe vevő az a mérték, vagy inkább mértéktelenség, amellyel sokan megfeledkeznek a nem-zsidó áldozatokról, akik szinte elsikkadnak a történelmi megemlékezésben, az emlékmű-építésekben, a kárpótlásokban, a médiavisszhangban. Mintha egyedül a zsidókat érte volna tragédia.

Világszerte gyűlölik, esetenként irtják egymást a különböző etnikumok. Amíg néhány tagú egy kisebbség, érdekességnek számít, akár közkedvelt lehet, de egy sok-százezres elkülönülő tömb, mint a zsidóké Magyarországon a háború előtt, vagy a palesztinoké ma Izraelben, már egészen más eset. A zsidók majd akkor hányhatják más népek szemére az idegenkedést, ha odahaza példásan megoldották a saját problémájukat. Lehet, hogy nagy össze- és megtartó erő a kiválasztottságtudat és a fölényérzet, de ára van, amit be kell kalkulálni, és adott esetben bizony meg is kell fizetni.

Hír az Internetről (Index): 230 ortodox zsidót szólítottak fel a nyugat-guatemalai San Juan La Laguna faluban az őslakosok, hogy hagyják el a települést. A BBC szerint a falubeli öregek azzal vádolják a zsidó közösséget, hogy megpróbálják saját szokásaikat ráerőszakolni a nem zsidókra. A Lev Tahor közösség hat éve költözött a faluba. Az elmúlt pár napban összepakoltak és felkészültek, hogy elhagyják a falut, mely 150 kilométerre nyugatra található Guatemalavárostól. Békések vagyunk, az incidenseket megelőzendő már el is kezdtünk kivonulni – mondta Misael Santos, a közösség tagja, aki szerint joguk lenne maradni, de lincseléssel fenyegették őket, ha nem mennek el. Kérdés, hogyan reagálnának Izraelben egy maja közösségre, amely indián szokásokat akar zsidókra erőszakolni? A kérdésfeltevés értelmetlen, mert eleve be sem engedték volna őket. Antiszemitizmus azt mondani, hogy tanuljunk tőlük?

Ma jobb zsidónak lenni Budapesten, mint magyarnak Érsekújváron, Munkácson, Nagyváradon vagy Szabadkán! Mi lett volna belőle, ha törvény mondja ki, hogy automatikusan elveszíti magyar állampolgárságát, aki felveszi az izraelit? Mit kaptunk volna a fejünkre mi, akiket megbélyegzett a világ egy rabbi nagy médiavisszhangot kapott „verbális inzultálása” miatt (ami, ha tényleg megtörtént, csakugyan elítélendő), ha úgy bántunk volna a rabbival, ahogy a szlovákok Malina Hedviggel? Már rég az EU-ból kizárt, embargóval sújtott pária-állam lennénk. Mi is indokolja, ki is tartja fenn a magyarokat sújtó, zsidóknak kedvező kettős mércét? Nem tudok másra gondolni, mint a zsidó érdekre.

Az antiszemitizmustól mentes, érző lelkű embereket felháborítja a zsidó Kertész Ákos magyar-gyalázó kijelentése: „genetikailag alávaló disznók”. A balliberális kultúrterror szerint ez csak véleménynyilvánítás, egy író szíve joga... Nyírő Józsefet viszont kiradíroznák a magyar irodalomból, mert valahol leltek a műveiben valami „antiszemita” kitételt. Össze sem mérhető a kettő! Dániel Péter ügyvéd beszennyez magyar állami jelképeket, festékkel önt le szobrot. Mi lenne az én büntetésem, ha ugyanezeket tenném Izraelben? Ahol ő ma büntetlenül éli világát? Az ilyesmit visszautasítani, kikérni magunknak, és a sárdobálót kiközösíteni hazafias kötelesség, eltűrni önfeladás. Ez nem antiszemitizmus – ugyanúgy, ahogy nem „antimagyarizmus”, ha valaki utálja például Kádár Jánost, vagy Gyurcsány Ferencet! Hiszen az sem tesz filoszemitává, ha meghajlok Karinthy Frigyes („Magyar az, akinek Trianon fáj”), Faludy György, Vámbéry Ármin, John Lukács előtt.

És ha már Kertész, akkor essék szó Kertész Imréről is. Nobel-díja ellenére agyonhallgatja, kiközösíti a véleményterrort gyakorló „libsi” értelmiség. Miért? Mert a megértés, a megbékélés mellett áll ki, és ellenzi, hogy nemzedékeken keresztül öröklődjék az áldozat és a népirtó szerepe.

Mértékadó zsidó körök rendre támadják legújabb kori történelmünk polgári, nemzeti érdekeket zászlóra tűző kormányzatait. Csakis ezek idején emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját egy Tom Lantos, és retteg foglalkozásszerűen az európai s magyar balliberális tábor. Nem életszerű, hogy egy országban négyévenként eltűnik-megjelenik az antiszemitizmus, az viszont igen, hogy a hazájuk érdekeit rutinszerűen az idegen érdek mögé soroló posztkommunisták politikája megfelel bizonyos köröknek, a nemzeti szempontokat képviselő kormányzás pedig nem. És az ellene folytatott érdekharcban nincs egyszerűbb, mint kijátszani az antiszemita kártyát. Szemléletes példa: milyen indokkal perelte elmaradt hasznáért százmilliárd forintra a magyar államot a velencei-tavi kaszinó-projektbe belebukó Joav Blum-féle szélhámos csoport? Nos, érvelésük szerint a kormány azért nem támogatja a beruházásukat, mert antiszemita!

A hazánkat lejáratni akaró külföldi újságírók nagyon jól tudják, kiket kell megszólaltatni – ha mégsem tudnák, majd eligazítja őket a hivatásos magyargyűlölő zsidó, Paul Lendvai – a nyilatkozók pedig készségesen beszámolnak arról, hogy ők már az utcára sem mernek kimenni. Más vélemény a balliberális sajtó-túlsúly miatt alig érvényesülhet. Vajon elgondolkoztak már e nyilatkozók, hogy mennyire szítják az antiszemitizmust? Mivel okos emberek, bizonyára. Összeesküvés-elmélet arra gondolni, hogy szándékosan teszik? Bizonyára igen – de fölösleges ilyesmit kreálni, nem kellett ehhez összeesküdni, anélkül is tudják, érzik ők, mitől döglik a légy.

Közhely, hogy napjainkban világszerte hatalmi ág a sajtó. Az egyik legerősebb: sokszor a szavazóknál jobban befolyásolja a politikusokat. A Magyarország helyzetét, sorsát bel- és külföldön meghatározó sajtóban pedig a balliberális kisebbség van döntő túlsúlyban. Az ő véleményük sokszorosan számít a társadalmi súlyukhoz képest. Magyarországon megtörténhetett az a bizarr jelenet, hogy beszélgetésre hív egy miniszterelnök-jelöltet egy kis értelmiségi kör: Konrád György, Heller Ágnes, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Radnóti Sándor, Bitó László, Fischer Iván, és szólnak neki, mondana már le aspirációjáról. A miniszterelnök-jelölt (Bajnai Gordon) pedig lemond. Tudja, hogy ezekkel szemben nincs esélye. Ők a magyar királycsinálók? Berija mondta Rákosinak: Sokféle királyuk volt a magyaroknak, de zsidó még nem. Maga az akart lenni, ezért félreállítjuk. Zsidó királyunk nem lett, zsidó királycsinálóink viszont vannak. Nem kell politológusnak lenni annak elképzeléséhez, hogy hány szavazót szereznek a Jobbiknak.

Hamisan cseng, hogy szólamaik szerint a demokráciát védik. Amikor Gyurcsányék lovasrohamot vezényeltek békés megemlékezőkre, és kilövették emberek szemét, egy szavuk sem volt az emberjogi aktivistáknak. A marxista beütésű '68-as európai garnitúra balliberális túlélői és utódai, miközben elítélik a „fasizmus” bűneit, nagyon megbocsátók a kommunista és posztkommunista bűnökkel szemben. Miközben a neonácik sehol sem bontakozhatnak ki kedvükre – ami nagyon helyes –, nyíltan érvényesül a „libsibolsi” véleményuralom, erős közutálatot váltva ki a művelőivel szemben, amire azonnal kész az antiszemitizmus vádja. Ők akarják megszabni nekünk, hogy melyik ősi nemzeti jelképünk – turul, Árpád-sávos lobogó – elfogadhatatlan, mert ezeréves történetük során néhány hónapig bemocskolta egy nyilas horda. Megfordítva: mi történne, ha mi szólnánk be Izraelnek, hogy ideje volna levonni a palesztinok eltiprásában bemocskolódott Dávid-csillagos zászlót? Világbotrány! Ha van diszkrimináció, ami ugyebár tűrhetetlen, akkor a mai világban sokkal inkább érvényesül a zsidók javára, mint hátrányára. Mindez persze általánosítás: nem-libsi és nem-bolsi becsületes zsidó emberek ettől még érezhetik magukat adott helyzetben megbántva – ugyanúgy, mint a nem-nyilas érzelmű magyarok is.

Nem egy megnyilvánulást könnyű megérteni, ha tudunk a „szajján” intézményéről. A szajján a Moszad nem hivatalos és önkéntes segítője; olyan zsidó, aki a diaszpórában élve bármikor készen áll arra, hogy az izraeli titkosszolgálat kérésére, ingyen segítse őket azon a területen, amelyen dolgozik, és amelynek szakértője. Egy orvos szajján kérdés nélkül elsősegélyben vagy gyógykezelésben részesíti a Moszad sebesült vagy beteg ügynökét; egy autószerelő megjavítja az operatív kocsit, az újságíró olyan cikket ír, amely megfelel a zsidó állam érdekeinek, a panziótulajdonos szállást ad neki, a határőr átsegíti egy államhatáron, a bankár pénzzel, a katona fegyverrel, az ügyvéd jogi tanáccsal látja el. Becslések szerint a világon több ezer szajján él és dolgozik; sokan közülük csak egyszer-kétszer kerülnek olyan helyzetbe, hogy konkrét esetben segítsenek a Moszadnak, de vannak olyanok, akik egy-egy ügyben akár hónapokat vagy éveket is "őshazájuk" hírszerzésének szolgálatában töltenek - természetesen titokban. Vajon a hazai és külföldi magyar-gyalázó, Magyarországnak ártó zsidók közül hányan fondorkodnak szajjánként?

Szomorú, hogy afféle önmagát megvalósító jóslat a „megélhetési zsidók” állandó feszültségkeltése az antiszemitázással. Addig mondogatják, míg a sok mondogatástól igaz lesz, mert megutáljuk őket érte. Pedig nem vagyunk antiszemiták, nem vagyok antiszemita, még ha pusztán ennek illetéktelen kimondása rám is süti az antiszemita bélyeget!

Igen, van Magyarországon antiszemitizmus. Nem erősebb, mint bárhol az idegenkedés a másik etnikumtól. Sokkal gyengébb, mint a magyarellenesség a trianoni utódállamokban és bizonyos balliberális körökben. Vannak zsidók, akik bevallottan, sőt büszkén vállalva jobban gyűlölnek minket, mint mi valaha gyűlölhetjük őket. Szítja az ellenérzést megannyi történelmi tapasztalat zsidók hatalomgyakorlásával kapcsolatban, 1919-től napjainkig. Káros jelenség, jó volna szabadulni tőle, amit elsősorban a hivatásos antiszemitázók hiúsítanak meg, mert nekik érdekükben áll a jelen helyzet fenntartása, sőt elmérgesítése. Meg lehet élni belőle. Nem gondolhatok mást, hiszen értelmes emberekről van szó, akik nem cselekednének saját kárukra.

„Innen nézve” összességében az a meggyőződésem, hogy Magyarországot és a magyarokat mostanában sokkal több és durvább inzultus éri zsidó részről, mint antiszemita megnyilvánulás általánosságban a zsidókat. Még feltűnőbb az aránytalanság, ha azt nézzük, hogy éppen azok a zsidó prominensek nem panaszkodhatnak ellentámadásokra, akik támadják a magyarságot, mert vaklármázásukkal érinthetetlen státuszt vívtak ki maguknak. Pedig, újabb idézettel Oberlander Báruchtól: „Ha mi rabbik is kezdenénk elhinni, hogy a zsidóság az antiszemitizmus elleni küzdelemről szól, akkor nagy bajban lennénk.”

Sorstársak vagyunk abban, magyarok és zsidók, zsidók és magyarok, hogy vannak halottaink, van gyászunk, elvesztettünk családtagokat, évtizedeket, vagyonokat. E szörnyűségeket részben egymásnak okoztuk. Indokolt a zsidók ellenérzése az antiszemitizmussal szemben. Indokolt a magyarok ellenérzése az antimagyarizmussal szemben, amelynek egyik megnyilvánulása az antiszemitázás. Az antiszemitázás éppúgy nem old meg semmit, nem javít a helyzeten, mint a zsidózás. Viszont az egyik fenntartja a másikat. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a mai világban a zsidóságot nem fenyegeti szervezett, maga mögött hatalmat tudó antiszemitizmus, a bizonyos zsidók körök által szervezett, kapcsolati- és pénztőkét maga mögött tudó, verbális fegyverként alkalmazott antiszemitázás komolyan sérti hazám érdekeit – hiszen épp ez a célja.

Mondjuk ki végre: nem igaz, hogy van egyetlenegy ártatlan, bűntelen, aranyos nép a világon – a zsidó –, amelyet valami rejtélyes okból mindig, és mindenütt utáltak és utálnak, ergo nincs alávalóbb jelenség az antiszemitizmusnál. Mint minden nép, a zsidó is kitermelte a maga rokon-, illetve ellenszenves figuráit – legyen már szabad utálni az utóbbiakat, ettől még nem vagyunk antiszemiták!

# # #

Két évvel a fenti írás befejezése után, 1977-ben Kovács András, a CEU professzora nagy szociológiai kutatást végzett a magyar zsidóságról, többek között Köves Slomó főrabbi és a MAZSIHISZ támogatásával. Kétezer kérdőív alapján nyújt alapvető információkat a magyarországi zsidóság összetételéről, identitásáról és világnézetéről. Néhány eredménye közvetlenül kapcsolódik témámhoz, ezért az Index antiszemita beállítottságúnak semmiképp sem mondható összefoglaló cikke (Ilyenek a zsidók) alapján kiegészítettem tanulmányomat.

Hozzávetőleges szakértői becslés szerint körülbelül 160 ezer zsidó élhet Magyarországon, azaz olyan személy, akinek legalább az egyik nagyszülője zsidó volt. Ami az antiszemitizmust illeti, a téves interpretálás kiküszöbölése érdekében szó szerint idézek a hivatkozott cikkből (kiemelések tőlem):

„Külön érdekes az antiszemitizmus, illetve annak érzékelése. Főleg, hogy itt látszólag teljesen ellentmondásosak az adatok. Ma ugyanis elmondásuk szerint sokkal kevesebben találkoznak személyesen antiszemitizmussal, mint húsz évvel ezelőtt, az országban összességében mégis általánosabbnak tartják a zsidóellenességet. Szóbeli sértegetésnek minden ötödik zsidó volt maga is áldozata, 42 százalék viszont még sehol nem találkozott antiszemita jelenséggel, ami sokkal kedvezőbb adat, mint az ezredforduló környéki. Eközben azonban a zsidók kétharmada nagy problémának tartja a jelenlegi magyarországi antiszemitizmust – jóval többen, mint a korábbi vizsgálatban. Még érdekesebb, hogy tízből kilencen meg vannak róla győződve, hogy más zsidó, illetve a zsidók többsége náluk súlyosabbnak látja a helyzetet.”

Tehát százból 66-an tartják nagy problémának az antiszemitizmust, holott ebből a 66-ból 42 (közel kétharmad!), még sehol nem találkozott antiszemita jelenséggel. Az összes zsidó közel fele személyes tapasztalat nélkül, hallomás, vagy átvett sablonok alapján antiszemitázik. Miközben csökken az antiszemitizmus, növekszik az antiszemitázás! Ezt döbbenetesnek tartom, egyben cikkem utólagos igazolásának, a legilletékesebbektől!