A mém Richard Dawkins szóalkotása a miméma (utánzás) szóból; 1976-ban publikálta The selfish gene (Az önző gén) című könyvében, felvetve annak lehetőségét, hogy az evolúció-elmélet kiterjeszthető a kultúra elemeire is. A gén analógiájaként a mém a kultúra feltételezett, másolható és másolódó alapegysége. Az Oxford English Dictionary definíciója szerint „egy kultúra valamely eleme, amely a genetikai öröklődéstől eltérő módon is képes terjedni, különösen utánzással.”

A mémek a génekhez hasonlóan továbbadhatók, méghozzá kommunikáció útján. Ezalatt, például félreértés vagy különböző értelmezés miatt, eltorzulhatnak. Az átadott mém továbbterjedhet "minőségétől" (érdekesség, relevancia, stb.) függően. A legfontosabbak lesznek a túlélők, amelyek aztán egy egész társadalom, sőt végeredményben az egész emberi civilizáció gondolkodását meghatározzák.

Ugyanakkor a mémek jelentős része közönséges ostobaság, katasztrofális tévedés – agymém, agyrém! Eluralkodásuk a józan gondolkodás fölött mémuralmat, sőt valódi rémuralmat idézhet elő.

Jelen írásomban azon tűnődöm, hogyan irányíthatják az intelligens emberiség világát komplett esztelenségek, és hogy miképp reagálhat erre a szellem és az értelem embere.

Szellemi forradalmak

Kelet-Afrikában a többi főemlős közül genetikai mutációkkal valaha kiemelkedett a homo sapiens: jelentősen megnőtt az agytérfogata, átszokott a két lábon járásra, és ezzel felszabadult a keze hasznosabb célokra. Ám az újfajta lény hosszú-hosszú időn keresztül semmi különössel nem volt képes meghaladni a többi állatfajt, csupán néhány kovakő kés és kihegyezett bot jelzi eszközhasználatát. Alig négyszázezer éve kezdett nagyvadra vadászni, százötvenezer éve hódította meg a tüzet, és csak az elmúlt százezer évben, a Homo sapiens felemelkedésével ugrott a tápláléklánc tetejére. Földet művelni, állatokat háziasítani, településeket építeni, államokat létrehozni körülbelül tizenöt ezer éve lett képes.

Miben állt az ember egyszer csak megjelent versenyelőnye? Nagyobb agyának köszönhetően kialakult kognitív – tanulási, emlékezési, kommunikációs – képességeiben!

Már a majmoknak is van kezdetleges nyelvük, másfajta kiáltással figyelmeztetik egymást oroszlán vagy sas megjelenésére. Ám nem a hangadás változatossága a döntő, hiszen egy papagáj hűen képes utánozni a beszédünket, anélkül, hogy bármit felfogna annak értelméből. Az ember azzal tette meg a döntő lépést, amely kiemelte az állatvilágból, hogy véges számú hangot és jelet kombinálva tud végtelen számú, különböző jelentésű mondatot fogalmazni, illetve megérteni, és az agyában tárolni. Megnyílt az út nagyobb számú egyén együttműködése, bonyolultabb közös akciók (például mamutvadászat az erdő felgyújtásával) megtervezése és végrehajtása előtt.

A szavaknak, a fogalmaknak, a fogalmi gondolkodásnak azonban ennél is nagyobb a hatalma. Nemcsak kézzel fogható, látható, észlelhető konkrétumok nevezhetők el, fogalmazhatók meg, hanem agyunk fikciói is. Tudásunk mellett átadhatjuk egymásnak nem-tudásunkat, rosszul-tudásunkat is. A mennydörgés mögé viharszellemet képzelhetünk, aki áldozattal rábírható, hogy megkíméljen minket az istennyilától. Ez már nem valóságos létező dolog, hanem mém! Tehát mégiscsak létezik – képzeletbeli valóságként, fikcióként (elképzelte valaki, mesél róla, barlang falára festi), amely először egyetlen ember fantáziájában született meg, majd elterjedt a csoportban. Zeusz, Jupiter, a hinduk Indrája, a germán mitológia Thor és Donar viharistene éppúgy „van”, mint megannyi egyéb mesealak, Hófehérkétől Piroskán és a farkason át Micimackóig. Innen kezdve nincs értelme azon töprengeni, még kevésbé vitatkozni, vallásháborúzni, hogy vannak-e istenek, vagy van-e Isten. Hát persze hogy vannak és van – pontosan annyi, ahányat létrehozott az emberi elme.

Ez volt a „mémforradalom”, amelynek folyományai a világ urává tettek minket.

Álljunk meg e ponton, gondolkozzunk el egy pillanatig, és vegyük észre, hogy a kognitív forradalom után történt egy másik, hasonló horderejű változás: a mémek, amelyek addig eszközeink, szolgáink voltak a világ meghódításában és életkörülményeink javításában, önállósulva és a racionális gondolkodást felülírva pusztító tényezőkké válhattak. Ami egykor kiemelt minket az állatok közül, rosszabbá tehet az állatoknál, állat-alatti szintre süllyeszthet. Kétféle gondolkodás küzd bennünk, egyénekben és kollektívan, a racionális és az irracionális – az előbbi terméke a természettudomány és a bármi elpusztítására alkalmas fegyverarzenál, az utóbbié ezek öngyilkos alkalmazása.

Ez a „rémforradalom”, amelynek folyományai elpusztíthatnak minket.

Természetesen korántsem olyan sablonosan egyszerű a dolog, hogy eleinte segítettek minket a mémek, aztán ellenünk fordultak. Összességükben ezek tesznek minket emberré, emberiséggé, túlnyomó többségük hasznos és jó, csak egy részük ártalmas, és az sem mindig, minden körülmények között. De ha igen, az végzetes lehet.

Szellemi valóságok

Már csak azért is, hogy össze ne zavarodjunk a későbbiekben, érdemes tisztázni, hogy miképp értünk fogalmakat, szavakat, mémeket.

Képzeletbeli vagy szellemi valóság például a természetes számok halmaza: ezek azok a pozitív egész számok, amelyeket úgy kapunk, hogy nullától kezdve egyenként továbbszámolunk. Mivel bármelyikhez hozzá lehet adni még egyet, az ilyenek száma végtelen. Mármost elgondolkodhatunk, miképp fogjuk fel a dolgot: folyamatosan „létezik”, „van” valamennyi természetes szám, akkor is, ha éppen semminek sem akkora a számossága a világban, mint valamelyik ezek közül, illetve éppen senki sem gondol egy adott számra? Vagy csak az összességük létezését fogadjuk el, és úgy véljük, hogy ezáltal mindegyiket szellemi valóságnak tekintjük? Ez tetszőleges, és nincs semmi jelentősége – puszta meddő elménckedés.

Annál nagyobb jelentőségű, még ha elsőre furcsa is a gondolat, hogy mi minden puszta mém, amire konkrét valóságként tekintünk: például nemzet, állam, a pénz (a világban működő pénznek csak elenyésző százaléka kézzel fogható papír- vagy fémpénz, nagy része számítógépekben pörgő bitek tömkelege) – mind azért működőképes fix pont, mert világszerte hisznek benne, bizalommal vannak iránta.

A vallási hiedelmek, még ha idegenkedést válthatnak is ki másokból, kínálnak egy nagyszerű lehetőséget: kihúzhatják a szőnyeget meddő viták alól – ha mémként fogjuk fel őket. Van Isten? Mémként biztosan. Mi az Isten? Az, amiben hisznek. Isten-e Jézus? Igen, mivel hisznek benne, létezik Isten-Jézus. Tényleg átváltozik testévé és vérévé a szentmisében a kenyér és a bor? Igen, eucharisztikus testévé és vérévé, de mit is jelenthet ez? Definícióból következik: Jézus eucharisztikus teste és vére a pap átváltoztató szavai után az eredetitől semmiképpen meg nem különböztethető kenyér és bor. Van áteredő bűn, amely befeketíti az ártatlan újszülött lelkét? Persze, sokak hitében. És feloldoz ez alól a keresztelés? Nyilván, ugyanezen szellemi hatásmechanizmus által.

Mindez azonban csak addig veszélytelen, amíg megmarad szellemi, hitbéli szinten, de nagyon veszélyessé válik, ha a legszörnyűbb tettek igazolására használják. Ez az ember nem akar megkeresztelkedni? Máglyára vele! Ez az ember nem árja? Gázkamrába vele! Ez az ember nem osztályharcos? Pusztuljon kényszermunka-táborban! Ez az ember disznóhúst eszik és sört iszik? Halál reá! Ez az ember nem a migráció híve? Közösítsük ki, lehetetlenítsük el, legyen karaktergyilkosság áldozata, erkölcsi hulla!

Az igazán veszedelmes gyúanyag olyan mém, amelyben elég sokan hisznek, de nem mindenki. Például a zsidók Jehovája és a filiszteusok Baálja, legelőkért, itatóhelyekért, termőföldekért viaskodó két kis nép helyi istene. Dávid Jehova híveként parittyázza le a „bálványimádó” Góliátot, bevonulva a kultúrtörténetbe és Michelangelo szobrával Firenze főterére1. Góliát egyszerre lett egy érdekellentét és egy mém áldozata. Nem Izrael és a palesztinok megoldhatatlan, elsimíthatatlan viszályának előképe ez?

Mémközösség

Hogyan és miért történhet meg, hogy a homo sapiens, az egyetlen értelmes lény, különböző csoportjai egymásnak ellentmondó, egymást kölcsönösen cáfoló szellemi valóságokban hisznek, vagy legalábbis ilyenekre hivatkoznak? Nagyon egyszerű feloldani a látszólagos paradoxont.

Egyes mémek a „mi” és a „mások” megkülönböztetésére szolgálnak: mi vagyunk a keresztények, ők a muszlimok (helyükre bárkik behelyettesíthetők), ez a csoportképző erő, ismertetőjegy. De miért nem lehet valami értelmes dolog? Mert abban közmegegyezés van! Nem lehet azzal megkülönböztetni magunkat, hogy hiszünk például a Thalész-tételben (a kör átmérőjével és kerületének egy pontjával kijelölt háromszög mindig derékszögű), mert ezt a világon mindenki így tudja, tanítja, és fogadja el. Önazonosítónak, a dolog lényegéből adódóan, legjobb valami irracionalitás, aminek szélsőséges példája a szerb-bosnyák háború, tökéletesen egyformán kinéző, egyazon nyelvet beszélő, közös történelmű, de eltérő vallású népcsoportok között.

Ezért törtek be annyi fejet Bizáncban a homousion-homoiusion (Jézus hasonló lényegű, mint Isten, vagy egylényegű-e vele) vita kapcsán, verekednek össze csataszerűen fradista és Újpest-drukker ultrák egy-egy meccs után. Mert ezekkel a mémekkel, fikciókkal, képzeletbeli valóságokkal határozza meg, különíti el magát másoktól egy-egy közösség. Sőt, ez teszi őket közösséggé! Kínosan bizarr helyzet, ha két keresztény ország egymással megütközni készülő hadserege a csata előtti tábori misén ugyanahhoz az istenhez könyörög győzelemért…

Itt különbséget kell tenni: a mémek (agyrémek) különbözősége lehet háborúzás egyetlen indoka, vagy csupán megideologizálása. A törökök nemcsak az iszlám terjesztéséért viseltek háborút, hanem országok hasznot hajtó leigázásáért, a magyarok pedig a nyugati civilizáció és a kereszténység mellett saját magukat is védték a kihasználás, a kiirtás, a rabszolgasors ellen. A bizánci ariánusok és az Egyház hívei ezzel szemben saját hazájukat gyengítették ostoba csatározásukkal, amelyre semmi ésszerű okuk nem volt. El is buktak az iszlámmal2 szemben, városuk neve ma Isztambul, templomuk mecset.

A mémközösség nagy megtartó erő. Saját vallásuk nagy szerepet játszott a zsidóság több évezredes fennmaradásában. Az Arany Atyácskát és Ezüst Anyácskát tisztelő, szellemeinek fehér lovat áldozó magyarság felsőbbrendűségi tudata előnyös lehetett a Kárpát-medencében talált kisebb népek behódoltatásában, de utóbb kénytelenek lettünk átvenni a Nyugat mémjeit, azóta is az a kultúrkör a szellemi hazánk.

Allah és Jézus

Nem akarok szellemtörténeti fejtegetésekbe bonyolódni, csak két mémcsoportot veszek most szemügyre, az iszlámot és a kereszténységet. Ki lehet mondani róluk, hogy eszmei szempontból egyenértékűek, mindkettő monoteista vallás, ám azért kiszínezik a természetfeletti mémvilágot mennyországgal, pokollal, angyalokkal, ördögökkel és egyebekkel, akiket a görög-római mitológia isteneknek nevezett volna. Dogmatikai pepecselés nélkül nézzük csak követőik viselkedését és történelmi hatását.

Az iszlám a „kard vallása”, híveinek előírja az erőszakos térítést (dzsihád). A Koránnal együttesen hitforrásnak számító hagyomány (umma) kétféle területre osztja a világot: a már iszlám világ, és amely majd az lesz – és amelynek lakóit addig is alávetett adófizetőkké kell tenni. A nőket félállati sorba taszítja, megengedi a többnejűséget, pártolja a sok gyerekes családmodellt, amely mára a szegényebb iszlám országok legnagyobb problémája és a migrációban bevetett aljas fegyvere. Hitetlenek (azaz rajtuk kívül mindenki más) becsapását, kifosztását, meggyilkolását nem tartja bűnnek. Akármennyire igyekeznek hangsúlyozni propagandistái, hogy ez egy békés vallás, és hogy Allah irgalmas, épp elég híve követ el Allah nevében gyilkos és öngyilkos merényleteket ahhoz, hogy halálos ellenségnek tekintsük őket. Pakisztánban utcai lincselés vagy bíróságon szentesített halálbüntetés jár istenkáromlásért – ehhez elegendő, akár alaptalanul, azt állítani valakiről, hogy tiszteletlenül beszélt a Prófétáról.

Jobb nála a kereszténység? Hát… Fénykorában, hatalma teljében máglyára küldött eretnekeket, az inkvizíció volt olyan szigorú zsandár, mint az iráni erkölcsrendészet, keresztény portugál és spanyol konkvisztádorok pogánynak minősítve irtották Közép- és Dél-Amerika bennszülötteit, úgy pusztították el a maya és inka civilizációt, a mienkénél fejlettebb naptárrendszerével együtt, hogy elvakult sötétségükben fogalmuk sem volt, mekkora kárt okoznak. Az észak-amerikai indiánokat egyik kezükben puskát, a másikban Bibliát tartó angolszászok irtották – nem a sötét középkorban, hanem százötven éve.

Kommunizmus, liberalizmus, kereszténység

Régen mindenki vallásos volt így vagy úgy, az a néhány merész elme, aki függetlenítette magát a hitbéli mémektől, rejtőzködni volt kénytelen. Később a felvilágosodás lett az új eszmeáramlat, szintén nem mentesen mémként gyökeret vert nézetektől, mint például szabadság, egyenlőség, testvériség, amelyek jegyében vérfolyamot zúdított Franciaországra a forradalom. Nincs ebben semmi furcsa, túl erősen berögződött az időtlen időkig evolúciós előnyt nyújtó mémkultusz ahhoz, hogy sutba lehetne dobni a tudományok korában. Az emberi agy úgy alakult ki, hogy nehézség nélkül képes ismerni és használni a legkorszerűbb tudást, ugyanakkor vakon hinni bármilyen szektának vagy ostobaságnak. Az embereknek szükségük van vallási jellegű mémekre.

Ilyen modern vallás a kommunizmus, a nácizmus, és a mindkettőt időben megelőző, ám túlélő liberalizmus. Az egyenlőséget, a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” marxi utópiát vörös zászlajára író kommunizmus működésképtelen társadalmat és gazdaságot hozott létre, sőt a világ valaha volt legrosszabb rendszerét: a Szovjetunióban a Gulág rabjától Sztálinig mindenki rettegésben élt, senkinek sem volt jó, Kambodzsa hullahegyekkel tette emlékezetessé Pol Pot tébolyát. A nácizmus legalább talpra állított és fellendített egy megtört, megalázott nemzetet, de fajelméletével öngyilkos háborúba és népirtásba sodródott.

Egy-egy lázas elmében – Lenin, Hitler – született rém-mém helyett szabadság, tolerancia, elfogadás, szolidaritás, a piac ésszerűen szabályozó automatizmusa, nemzetállamok torzsalkodása helyett nagy-nagy egyesülés, kirekesztő, és ezáltal elnyomást, viszályt indokoló hagyományápolás helyett „multikulti” – a liberalizmus csakugyan magasabb rendű szellemiségnek tűnik. Elméletben…
De mit mutat a gyakorlat? A zöld köntösbe öltözött liberális neomarxista internacionalizmus kiszaggatná gyökereinket, ellensége értékeinknek, a családnak és a nemzetnek, a derék többséggel szemben deviáns kisebbségek érdekeit képviseli, és gőzerővel dolgozik Európa kollektív öngyilkosságán, az iszlamista mém, azaz agyrém erőszakos híveinek tömeges, ellenőrizetlen betelepítésével, bűnözésük és agitációjuk eltűrésével, sőt bűnözőik és agitátoraik védelmezésével, akik magabiztosan hirdetik, hogy Európa márpedig iszlám lesz! Iszlamista hitszónokok uszítják, hergelik maximálisan fogékony híveiket a befogadó országok államberendezkedése, lakossága, szokásai ellen, és a brüsszeli adminisztráció lelkesen pártolja őket.

Hol az a francia abbé, aki egy új Jeanne d’Arc fellépéséért imádkozik a szószékről, közös ellenállást sürget a fokozatosan ránk telepedő idegenekkel szemben? Nem tudunk ilyenről. A középkorban Kallixtus pápa Magyarországra küldte Kapisztrán Szent Jánost, hogy toborozzon hadat a török ellen – János sikerrel járt, elősegítve a nándorfehérvári győzelmet. A mostani pápa, Ferenc, minden migránsban Krisztust látja – képzeljük csak el Jézust, amint Allah akbár üvöltéssel felrobbantja magán az öngyilkos merénylők övét… Micsoda bizarr, képtelen gondolat! A klérus pedig ambivalens érzések között vergődve zavarodottan hallgat. Rómából kellene kiindulnia az Európát megmentő mozgalomnak, ehelyett békésen vezetik nyájukat kés alá a lelkipásztorok.

Szépnek, nemesnek tűnő, de kártékony mémek találkoznak egy primitíven agresszívvel – az eredmény borítékolható. Melyik győz? Az erőszakosabb és nagyobb tömegbázisú! Ez a bornírt középkoriság diadala a 21. századi fehér ember emelkedett eszméi felett. A vakhitükkel győznek le minket! Mit tehetünk ellene? Saját, mindenkinek elfogadható szellemi valóságot kell ellenük fordítani.

Keresztény Európa

Felül kell vizsgálnom gondolkodásom alaptételét, miszerint hinni nem szabad semmiben, elhinni azt kell, amit az egész világon egyformán tanítanak, hozzátéve, hogy újabb ismeretek hatására bármikor készek felülírni (például a newtoni fizikát az einsteinivel), és azt nem hitként, hanem tudásként elraktározni a fejünkben. Eszerint minden vallásból ki kell dobni azokat a dogmákat, amelyek nincsenek benne a többiben, és végül nem marad más, mint némán, tisztelettel meghajolni a világ felfoghatatlan nagyszerűsége előtt, és arra törekedni, hogy azzal harmóniában éljünk. Ám ehhez, nemtetszéssel ugyan, kénytelen vagyok hozzávenni mindannyiunk sorsát alapvetően, kézzelfoghatóan befolyásoló vallási jellegű mémek létét és hatását.

A 21. században aligha lehet arra bízni magunkat a színes migránsgyerekek tömegét fegyverként használva vívott piszkos háborúban, amelynek fennmaradásunk a tétje, hogy térjünk vissza az aszkézist hirdető, de pedofilbotrányokkal megtépázott Egyház aklába. Szekularizálódik a jóléti országok hedonista habzsolásra vágyó, vagy a fenntartható jövő iránt elkötelezett, de nem vallásos lakossága, tömegek fordultak el a hittől és a templomba járástól.

Az ilyenek szemében közönséges elmeháborodottak, akikről a következő példa szól. Az agyát napról-napra Szűz Márián járató Natália nővér éjszakai jelenések (vagy egyszerű álmok) sorozatából megtudta, hogy a Boldogságos Szűz igényt tart Magyarország koronájára, mivel Szent István király felajánlotta neki a koronát, majd utód nélkül halt meg. Natália nővérnek természetesen eszébe sem jutott megkérdezni, hogy ha csakugyan királynőnknek, patrónánknak tekinti magát a Szűzanya, akkor miért az Árpád-ház halt ki, és nem a Habsburg, hogyhogy nem fordította vissza határunktól a tatárokat, törököket, szovjeteket? Dehogy jutott eszébe, ehelyett előállt az égiek kérésével: ajánljuk fel országunkat a bűnök engeszteléseként Szűz Mária szeplőtelen szívének, és építsük fel a Normafánál a Világ Győzelmes Királynője templomot, akkor majd csodás módon rendbe jön minden. Natália nővér látomásait nem fogadja el hivatalosan az Egyház, de magánemberek felkarolták, lelkesen lobbiznak az építkezésért – „Jézus Krisztus születése után 2012 évvel, Mindszenty József bíboros születése után 120 évvel, Natália nővér halála után 20 évvel, az Istenszülő Oltalmának havában a Miskolci Törvényszék nyilvántartásba vette a Világ Királynője Engesztelő Mozgalmat”. Felfogásukra jellemző: „Minél inkább úgy tűnik, hogy elengedte kezünket a Boldogságos Szűz, annál erősebben kell hinni benne”. Pedig egyébként normális, rendes, művelt és képzett, számítógépet, internetet, okostelefont és autót használó emberek.

Bármily kiábrándító, ilyenekkel kell együtt kiállni ostromlott várunk bástyájára, mert a nihilizmussal, a bamba fogyasztási civilizációval, a minket elárasztani akaró primitív hordával csak saját mémrendszerünkkel vehetjük fel a küzdelmet.

Mi lehet ez? Nem a lejáratott kommunizmus és nácizmus, sem a bennünket lenéző és gyűlölő afrikai és ázsiai élősdieket keblére ölelő liberalizmus, amely a meghirdetett sokszínű kultúra helyett monomániás iszlám mémuralmat, azaz rémuralmat akar ránk erőltetni, hanem jobb híján a kereszténység, amelyen a görög-római kultúra mellett alapul a műveltségünk, amely nélkül nem érthetők meg Európa műalkotásai, műemlékei, irodalmi és zenei mesterművei, sem szokásaink, életstílusunk. Igen, a kereszténység – de már nem vallásként, hanem hagyományként, civilizációs igazodási rendszerként, kultúraként! Állítsanak azok is karácsonyfát, akik nem hisznek Jézus istenségében és a megváltásban, déli harangozást halljunk a müezzin vonyítása helyett, és kiürülő templomainkból ne legyenek zsúfolt mecsetek! No-go zónák és saria nélkül élhessünk a mi Európánkban!

Ezt képviseli egy új keletű mém: Európa keresztény lesz, vagy nem lesz! Ez a jelszó okosan nyitva hagyja a kérdést, hogy a hit és a vallás, vagy a hagyomány legyen keresztény – ez legyen mindenkinek egyéni lelkiismereti döntése. Gyors egymásutánban megszenvedtük a kommunizmust, a nácizmust, szekularizációnkkal hatalmi ágból vallássá szelídítettük a katolicizmust, és most az a feladatunk, hogy legyőzzük az iszlám szálláscsinálóit.

Sorstársak vagyunk mi, hívő és hitetlen keresztények, egyben harcostársak a továbbra is keresztény Európáért, Magyarországért. E helyzetet még bizarrabbá teszi, hogy minél erősebb a hívők keresztény hite, annál gyengébb a közös fellépésünk a migráció és segítői ellen. Kénytelenek vagyunk, mi hitetlen pogányok, keresztényekkel is szembeszállva megvédeni a keresztény Európát? Ez csak az igazi agyrém!