Keresztüllépve a világ égető problémáinak ésszerű megtárgyalását gátló, ránk erőltetett idióta politikai korrektségen, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy az emberiséget elpusztítással, vagy legalábbis iszonyú hanyatlással fenyegető legfőbb tényező maga az özönfajként viselkedő emberiség, illetve annak inváziós fajtaként viselkedő népcsoportjai. Ennek felismerése és súlyának megfelelően erélyes kezelése globális sorskérdés.

 Ausztrália

Arra, hogy mit okozhat jó szándékú, de meggondolatlan beavatkozás a természet rendjébe, az Ötödik Földrészen tanulmányozhatjuk legjobban, noha mindenütt (Magyarországon is) vannak példák (forrás).

Az üregi nyulakat 1859-ben vadászati céllal telepítették be Ausztrália délkeleti csücskébe, majd mindössze 50 év alatt elleptek akkora területét, amely nagyobb, mint fél Európa. Mivel a kifejlett nőstények akár negyven utódot is képesek világra hozni évente, a nyulak minden egyes évben száz kilométerrel előrébb nyomultak. Az Ausztráliában vidékkutatással foglalkozó BRS kijelentette: „Az emlősök világában ez volt a leggyorsabb térhódítás.” A következmény borzasztó.

A nyulak felfalták az őshonos állatok táplálékát, és kisajátították az üregeiket. Őket teszik felelőssé, hogy bizonyos helyeken kipusztult több faj, sőt, erdők kiirtásáért is: megeszik a facsemetéket, ezért amikor a felnőtt fák elpusztulnak, nincs utánpótlás. „Azok a nyulak, melyeket 1903-ban telepítettek a Laysan szigetre, 1936-ra három őshonos madárfajt és 26 növényfajból 22-t kipusztítottak. 1923-ban a sziget sivár homoktenger volt, ahol már csak néhány satnya fa árválkodott” – derül ki a BRS egyik jelentéséből.

Ausztrália nyulait irtották puskagolyókkal, csapdákkal és mérgekkel. Megépült a híres, 1830 kilométer hosszú Nyúlbiztos Kerítés Nyugat-Ausztrália államban, hogy megakadályozza a nyulak előrenyomulását. De úgy tűnt, a hódító sereget az égvilágon semmi sem állíthatja meg.

Az 1950-ben bevetett myxomatosis vírus két év alatt elpusztított 500 milliót a becslések szerint 600 milliós egyedszámból, ám a nyulak gyorsan ellenállóvá váltak a betegséggel szemben, és az 1990-es évekre megint 300 millióra szökött fel a populációjuk. 1995-től viszont bevetették a nyulak vérzéses betegségének (RHD) vírusát, amely 2003-ra Ausztrália számos, szárazabbnak számító térségében 85 százalékkal vagy még nagyobb arányban csökkentette a nyulak számát.

Minthogy a nyulak nem rágcsálták le a leveleket, Dél-Ausztrália állam egyik nemzeti parkjában az őshonos orchideák száma öt éven belül megnyolcszorozódott, regenerálódott a természet. De még nem tudni, hogy hosszú távon milyen hatása lesz a betegségnek Ausztrália szívós nyúlpopulációjára.

Ausztrália első európai telepesei nem látták előre, hogy milyen hatalmas kár származik majd abból, ha nem szabályozzák a betelepített állatok és növények populációit. Az igaz, hogy sok bevitt faj hasznosnak bizonyult. Igazából Ausztrália manapság nem is lehetne meg betelepített növény- és állatfajok – juhok, szarvasmarhák, búza, rizs és még sorolhatnánk, hogy mi minden – nélkül. Ám a nyúl és az aga varangy esete józanságra int minket, hogy mennyire vigyázni kell, amikor az ember arra adja a fejét, hogy befolyásolja a föld káprázatosan bonyolult élővilágát.

Magyarország

A honfoglaló magyarság létszámát 400 ezer körülire becsülik – ennyien képesek voltak a mainál sokkal nagyobb (az Enns folyóig nyúló) területet belakni, üzemeltetni, megvédeni. Úgy tartják, hogy a „tatárjárásként” emlegetett mongol támadás az akkor (1241) már kétmilliós nép felét pusztította el. Mátyás király körülbelül négymillió alattvalón uralkodott, a török kiűzése utánra ennek a fele maradt meg, a hiányt részben német („sváb”), szlovák, zsidó és egyéb betelepültek enyhítették; a középkorban a Kárpát-medence lakosságának 80 százaléka volt magyar, a 18. században már csak 40 százalék. Trianon után hétmillióan maradtunk a csonka ország határain belül, az 1950-es évekre léptük túl a tízmilliót.

Változó történelmi helyzetben a magyarság nemcsak megélt és boldogult a hazájában, hanem sokszorosan bizonyította, hogy nem a létszám, hanem a minőség a döntő – elég csak a Nobel-díjas tudósokra, a magyar feltalálókra és iparági világelső pozíciókra (malomipar, korai és későbbi autóipari fejlesztések, transzformátor, nagyvasúti villamosítás, atomenergia stb.), vagy világ- és olimpiai bajnok sportolóinkra utalni. Éppen ezért nem azon aggódom, mint a kormányzat, hogy a gyermekvállalási kedv csökkenése miatt enyhén csökkenő tendenciát mutat a lakosságszám, hanem a cigányság özönfajszerű szaporodásán – előre hangsúlyozom, hogy nem rasszista, hanem a cigányság javát is szem előtt tartó megközelítésből.

Egy közbevetett megjegyzés: felháborodva tiltakozom az ellen, hogy politikailag korrektül romának kellene neveznem őket, míg ők hívhatnak engem cigányul (milyen bután hangzana: romául…) gádzsónak. Körömszakadtáig ragaszkodom hozzá, hogy a saját hazámban, az anyanyelvemen cigányként beszéljek róluk, ahogy a deutschot németnek hívhatom – természetesen mindenkinek megadva a kellő tiszteletet.

A cigányok a középkor óta vannak jelen hazánkban, markánsan elkülönülő etnikai kisebbségként. Számukat megállapítani mindig is nehéz volt: régebben vándorló életmódjuk, utóbb szociális álszemérmesség miatt – amely mindennemű problémamegoldás gyilkosa. Mivel a pontos számadatok lényegtelenek a nagy trendekhez képest, a Vikipédiából veszek két adatot: 1967-ben 200 ezresre becsülték a cigányságot, 1994-ban 400 ezer fölöttire (a KSH felmérése). Az eltérő metodikával megállapított két adat nyilván nem hasonlítható össze közvetlenül, de nem is mond ellent annak, amit bárki tapasztalhat: miközben a magyar etnikum létszáma stagnál, vagy lassan csökken, a cigányé egyre rövidebb időszakok alatt megduplázódik. Jelenleg 900 ezerre teszik a számukat. Előrejelzések szerint 2050-re nyolcmilliós ország leszünk, kétmillió cigány lakossal. Lehet találgatni, hogy többségbe kerülnek-e valaha, és ha igen, mikor – egy cigány párnak átlagosan három gyereke van a magyar eggyel szemben, és náluk sokkal gyorsabban követik egymást a nemzedékek, mert már tizenévesen szülővé válnak, míg a magyarok huszon-harmincévesen.

Most emelkedjük felül az „Árpád népe, hej!” szemléleten – a mai közel tízmilliós lakosságból vajmi kevesen mondhatják el, hogy a honfoglalók egyenes ági leszármazottai. Nagy magyarjaink jó része bevándoroltak sarja, mint például Petőfi Sándor. Baj lenne, ha a svábok növelnék oly mértékben részarányukat a lakosságból, mint a cigányok? Dehogy lenne baj! A svábok derék, szorgos népek, kiváló iparosok és gazdák, értelmiségiek és művészek, évszázadok alatt jó magyar hazafivá lettek, még ha a nyelvünket nem is mindig tanulták meg – történelmi bűn és ostoba hiba volt a második világháború után elűzni őket több generációra visszamenő őseik magyar földjéről. Bárcsak itt maradtak volna…

Ha összehasonlítjuk e két etnikai kisebbséget, kényszerűen meg kell fogalmazni valamit, amiért ránk sütik a „rasszista”, „fasiszta”, „náci” bélyeget a nemzetek és az emberiség liberális sírásói. Igen, mondjuk ki bátran: vannak pozitív és negatív emberek, csoportok! Ez nem érinti az egyének és közösségek jogait és méltóságát, hanem hozzájárulásuk előjelét és mértékét érinti a saját boldogulásukhoz, és a közjóhoz. Egy hozzáértően dolgos-szorgos család nemcsak magát tartja el, hanem a faluját, az országát is, ez egy pozitív család. Egy nemzedékek óta munkanélküli, iskolázatlan, ezért a munkaerő-piacról a jövőben is kiszoruló, ám sok gyereket szülő család a társadalom eltartottja, ez egy negatív család.

Mi lesz abból, ha az összlakosság harmadára, felére, vagy annál is többre emelkedik a negatívok részaránya? Elszegényedik a középosztály, leromlik az iskolai oktatás nívója, lefelé vezető, tragikus spirálba zuhanunk.

Magyarországon ma belső migráció megy végbe. Ahol sok a cigány, ott esik az ingatlanok értéke, onnan a magyarok elmenekülnek, és a helyüket a megüresedett otthonokba benyomuló cigányok foglalják el. Egyre több a cigány többségű vagy tisztán cigány lakosságú község. Ezek lakossága nem műveli meg azt a földet, amely ezer éve eltartotta az ott élőket, mert sem hagyománya, sem hozzáértése, sem eszköze, sem indulótőkéje nincs hozzá („nem szokta a cigány a szántást”), még konyhakertet sem művelnek, csak a segélyt várják. A migráció másik iránya, hogy városokba költöznek, ahol „no-go” zónákat alakítanak ki, a társadalmi együttélés normáit felrúgó viselkedéssel, bűnözéssel (drogkereskedelem, prostitúció).

Mi lehet a megoldás? Vannak jó példák, a falu szinte tisztán cigány lakosságát ráncba szedő, rátermett cigány polgármesterekről, akik rendet tartanak, munkát szerveznek, megélhetést teremtenek. Bogdán László, Cserdi polgármestere, New Yorkban, az ENSZ székházában is felszólalt, mondván: „Az nem kultúra, hogy harminc évesen nagymama legyél, vagy tizennégy évesen a harmadik gyereket várd. Ez őrültség, amit mi, cigány férfiak máig elvárunk a nőktől.” Egyet kell értenünk a következő kijelentésével is: „A magyar társadalomban nincs fogadókészség a romákra. Leginkább arra vágyik mindenki, hogy bárcsak eltűnnénk innen. Problémának számítunk, nem feladatnak. Pedig ha nem számolnak velünk természetes módon, akkor előbb-utóbb olyan sokan leszünk, hogy robbanás lesz – ezt hívom én cigány-plutóniumnak.”

Vannak széplelkek, akik a jótékonykodásban látják a kivezető utat. Konkrét példa: az ismeretségi körünkben egy értelmiségi, gyermektelen fiatal pár örökbe fogadta egy cigányasszony mindhárom fiát. Majd az asszony megszülte a negyediket. Most mit tegyenek? Fogadják el, hogy a legkisebb testvér nyomorban éljen, rossz életkilátásokkal, vagy fogadják örökbe őt is? És ha a cigány nő megszüli a hatodikat, nyolcadikat? Ő döntse el, hány gyereke legyen a magyar párnak? Ez a konfliktushelyzet kicsiben modellezi a karitatív modell irrealitását.

A cigány-atombomba robbanását egyféleképp lehet elkerülni: támogatni a Cserdi-modell elterjedését, illetve megvonni a támogatást azoktól, akik továbbra is negatív élősködők akarnak maradni. Ez bizony nem megy a liberális demokrácia eszközeivel, tehát annak az „életstratégiának” az elfogadásával, hogy „Mindenképp eltartatom magam, vagy segélyből, vagy bűnözésből, vagy a börtönben!” (Mi is a liberalizmus? A deviáns kisebbségek érdekérvényesítése a derék többséggel szemben!) Tragédia lenne egy általános szavazati jogon nyugvó demokráciában megvárni, hogy a negatívok kerüljenek többségbe. Ha mi nem választjuk azt most, hogy nekik pozitív vagy negatív előjelet kell választaniuk, annak minden következményével együtt, akkor egyre jobban lesüllyedünk az ő nívójukra, ami mindkét félnek rossz lesz.

Szociális ellátási alapelvnek javaslom, hogy bármely egyén vagy közösség (család, falu stb.) annak arányában kaphasson bármit a köztől, amilyen mértékben a saját lehetőségeihez képest tett a saját helyzetének javításáért. Aki semmit sem tesz, csak újabb és gyerekekkel sokszorozza meg a problémát, annak legyen ez a saját problémája. Aki minden követ megmozgat, csak nyomorult körülményei nem engedik ötről hatra jutni, kapja meg a maximumot.

Ennek szellemében egy elképzelhető, de megvalósulásra eléggé esélytelen megoldás az lehetne, hogy magyarok és dolgos, kiscsaládos cigányok, tehát „pozitívok” közösen elősegítjük a „negatívok” enklávéinak kialakulását, azoknak segélyként elsősorban a szükségleteik megtermeléseinek eszközeit adjuk, és fizikailag megakadályozzuk portyázásukat és potyázásukat a pozitívok területén. Kerítéssel? Igen, kerítéssel – a belső migráció semmivel sem veszélytelenebb a kívülről jövőnél! Hasonló lenne ez, mint jelenleg Németországban egy zárt menekülttábor. Aki dolgozni szeretne, egyénileg vagy családdal elhagyhatná a negatív enklávét, a negatívoknak viszont egyenes út vezessen a munkakerülők közé, ahol megpróbálhatja eltartatni magát a többiekkel. És, bizony, a negatív enklávéba nem viszünk urnát a választáskor – lakói úgy számítanak, mint akik nem mentek el szavazni. Tisztában vagyok vele, hogy súlyos gondolatok ezek, és súlyos intézkedések lennének, de még mindig jobb volna, mint a „cigány plutónium” robbanása, a polgárháború, vagy a kollektív lezüllés. Nincs sok időnk, ketyeg a bomba.

Magyarok, cigányok, válasszatok!

Európa

Európa vezető országai egy évszázad alatt váltak gyarmattartó hatalomból gyarmattá. Uraik a volt elnyomottak, akiket részint olcsó munkaerőre ácsingózva, részint bűntudatból, megtűrtek maguknál, miközben őket megalázóan kipenderítették a gyarmatokról. Megajándékozták őket a demokrácia áldásaival, állampolgársággal, jogokkal, egyenrangúvá tették őket az őshonos polgáraikkal, miközben a jövevényeknek eszükben sincs asszimilálódni, vagy legalább tiszteletben tartani a befogadó ország hagyományait, szokásait, lakóit. Németország törökjei még csak dolgos emberek, noha egyre erősebb a muszlim identitásérzésük, Franciaország arabjai viszont a legnegatívabb példát szolgáltatják: el kell tartani őket, és többet engednek meg maguknak a franciáknál – épp fordítva, mint anno Algériában volt. Martell Károly 732-ben Poitiers-nél visszaverte a hódító mórokat, De Gaulle a hatvanas években behódolt nekik. Párizs peremvárosai tele vannak velük, rengeteg a képzetlen, munkanélküli fiatal, akik gyűlölik a franciákat, és kuka-borogató, autó-felgyújtó lázongásokkal fejezik ki elégedetlenségüket. Eszményi talaja a muszlim radikalizálódásnak. Özönfajtává lettek.

Nagy Britannia? Helyzetét jól jellemzi Birmingham példája: 190 országból vándoroltak be a városba külföldiek, a 2011-es népszámláláson a helybéliek 42,1 százaléka nem fehér bőrű britként hivatkozott magára, azóta 12 százalékkal nőtt a külföldiek aránya, és ha ez így folytatódik, akkor 2021-re a város 1,2 millió lakosának fele külföldön született lesz. A 18 éven aluliak között 60 százalék „nem fehér bőrű”, illetve 22 százalék muszlim. A rengeteg pakisztáni és bangladesi bevándorlónak semmilyen végzettsége sincs, 47 ezren még angolul sem tudnak. Sok angol városnak már muszlim a polgármestere. Náluk a színesek és muszlimok viselkednek özönfajtaként. Mindeközben egyetlen év (2017 alatt) 13 ezer brit kért és kapott állampolgárságot EU-s országokban – felvetődik a kérdés, hogy közülük hányan hagyják el szülőföldjüket azért, mert menekülni akarnak a „menekültek” elől, akik kisajátítják hazájukat.

Franciaország és Nagy-Britannia nyilvánvalóan reménytelen eset, az ő büszke tölgyfájukat benőtte és fojtogatja az özönfajként beengedett liánféle, amely már teljes jogú hazai növénynek számít.

De mindezt jelentősen felülmúlja Németország kollektív tébolya: nem egyszerűen beengedte, hanem kimondottan behívta az ázsiai és afrikai muszlim migránsokat. Ilyen még nem volt a világtörténelemben, hogy egy nagy és erős ország ne vesztes háborúban legyen kénytelen eltűrni megszállását, hanem minden eszközzel önként elősegítse! A második világháborút élettérért indították el a németek, és végül egy kolosszális halálteret vívtak ki, most pedig, teljesen átesve a ló másik oldalára, a mi civilizációnkkal és kultúránkkal ellenséges tömeg életterének kínálták fel országukat. Válogatás és regisztrálás nélkül engedtek be betegeket, bűnözőket, iszlámistákat, terroristákat, és elvárnák, hogy más országok megosszák velük meghívottaik terhét. A németek nyolcvan éven belül másodszor kezdtek pusztító háborút saját maguk és Európa ellen. Nincs kétségem, hogy Angela Merkelt együtt emlegetik majd Adolf Hitlerrel.

Természetesen nagy tévedés lenne úgy látni, hogy békés behódolás történik: a 21. század piszkos háborúját nem tankkal, harci repülőgépekkel és fegyverrel vívják, az Ázsiában és Afrikában iszonyúan elszaporodott, de élhetetlen özönnépesség fegyvergyára a szülő nő, fegyvere a csillogó szemű, fekete göndör hajú gyerek. Ki tudna ellenállni nekik? Jönnek is, hódító invázióként, és akárcsak 1945-ben a szovjetek, a hódító jogán végigerőszakolják a nőket, amiről ugyanolyan szégyellősen hallgat a média fősodra, mint anno a ruszkik rémtetteiről. Jönnek, elfoglalnak lakásokat, házakat, a puszta megjelenésükkel kiszorítják a helyieket a játszóterekről és közösségi terekről, arrogánsak a helyi szokások szerint öltözködőkkel és viselkedőkkel, mecseteket építenek, ahol hitszónokok uszítják őket a befogadók ellen, és büszkén hirdetik, hogy Európa évtizedeken belül muszlim lesz. A németek pedig olyan törvényeket hoznak, hogy bűnelkövetőről tilos közölni, ha migráns-hátterű, illetve migránsok bűncselekményeiért enyhébb büntetés jár, mint másoknak. Az őslakosság hátrányba kerül a behatolókkal szemben a törvény előtt – tipikus gyarmati szituáció!
Döbbenetes belegondolni, hogy naiv mérnökök pepecselnek például önvezető villanyautók kifejlesztésén, mintha észre sem vennék, hogy országukban ezrek készülnek fanatikusan ennek az egész kultúrának az elpusztítására. A kései antik Rómát juttatják eszünkbe, ahol a patríciusok gondtalanul dőzsöltek, miközben az Alpokon túl már gyülekeztek a barbár hadak. Tényleg azt képzelik e gyermeteg lelkek, hogy húsz év múlva ilyen kocsikon jár mindenki, a tősgyökeres német és a németül beszélő, szorgosan dolgozó, egynejű, maximum két gyereket nemző szomáliai migráns egyaránt? Ha ebben reménykednek, nézzék meg, mire mentek a franciák az arabjaikkal, vagy a magyarok a cigányaikkal. Ilyen tanulmányutakat egyébként melegen ajánlok a brüsszeli hivatalnokoknak is.

Hogyan juthattak idáig? Létezhet, hogy ennyire idióta a németek kancellárja, Angela „Mutti” Merkel, és vezető garnitúrája, illetve a velük egy követ fújó Brüsszeli adminisztráció? Nem, ezek mind okos, intelligens, képzett emberek. Magyarázat csak egy lehet: valamennyien egy titkolt, sötét terv kiszolgálói. Angela Merkel az NDK állampártjában emelkedett magas pozícióba, abban a pártban, amely lövetett az országból menekülőkre. Rutinos haza- és nemzetáruló. Vagy zsarolják, vagy megvették, vagy mindkettő. És a többiek? Az EU politikusairól tudva tudjuk, hogy nagyvállalatok igazgató tanácsi tagságával és egyéb busásan fizető pozíciókkal kenyerezik le őket, nyilvánvalóan sokkal inkább érdekcsoportok lobbistái, mintsem Európa népeinek képviselői. Ezenkívül könnyen lehetséges, hogy sokan tényleg áldozatai lettek a liberális elmebajnak.

Az eligazodást megint csak a római cui prodest, azaz „kinek használ” kérdés megválaszolása segíti. Az európai nemzetállamok hatásköreinek elvétele, a nyitott társadalmak erőltetése és az őshonosok elnyomása inváziós özönfaj tömeges betelepítésével Európa meggyengítéséhez, érdekérvényesítő képességének elvesztéséhez vezet. Kinek jó ez? Nehéz másra gondolni, mint egy plutokrata, globalista háttérhatalomra, amelynek látható, de valószínűleg nem a legfajsúlyosabb figurája lehet Soros György. Politikusokat, döntéshozókat, lapszerkesztőket, vezető újságírókat megvásárolni sok pénzbe kerül, de összehasonlíthatatlanul kevesebbe, mint megvívni egy hagyományos háborút.

Németország, késve ugyan, de kezd észbe kapni, másutt is erősödik az ellenállás a migrációval szemben, de félő, hogy máris jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan változások történtek a társadalmak szövetében. Kizártnak tűnik, hogy minden élősködőt vissza lehessen zsuppolni oda, ahonnét jött. Majd meglátjuk…

Emberiség

Az eddigiek alapján talán rasszistának tűnök, aki utálja az arabokat, az afrikaiakat, a muszlimokat. Valóban utálom őket, mégsem vagyok kirekesztő: én az egész emberiséget utálom. Mégpedig azért, mert agresszív, inváziós özönfajként pusztítja el a Földet, saját élőhelyét.

1900-ban kétmilliárd ember lakta bolygónkat. Ma hétmilliárd, 2050-re tízmilliárdot prognosztizálnak. Ez a szédületes népességrobbanás jórészt annak tulajdonítható, hogy a fehér ember orvostudományi eredményei leküzdöttek gyermek- és tömegbetegségeket, és eljutottak a primitív népekhez, amelyek továbbra is kitartottak a nagyarányú csecsemő- és gyermekhalandósághoz igazodó családmodelljük mellett, ezért messze túlszaporodtak területük eltartó- és saját maguk önfenntartó képességén. Észak-afrikai országokban a második világháború óta megsokszorozódott a népesség, miközben a természeti erőforrások nem nőttek, hanem inkább csökkentek, túllegeltetés és a kevés fa eltüzelése miatt.

Néha eljátszom a gondolattal, hogy én vagyok az ENSZ teljhatalmú segélyügyi főbiztosa. Jön egy küldöttség Hondurasból:

Kitört egy vulkán, elpusztult a falu és az ültetvényünk, segélyt kérünk!

Derék emberek vagytok, megérdemlitek! Mennyi kell? Már utalom is!

Jön egy másik küldöttség, egy szubszaharai országból:

Éhezünk, segélyt kérünk!

Hányan voltatok ötven éve?

Két millióan!

És ma?

Tizenöt millióan!

Már töltöm is ki az utalványt! Hány gumi óvszerre, mennyi fogamzásgátló pirulára van szükség? Kellenek terhességmegszakító rendelők is…

Születésszabályozás szóba sem jöhet, tiltja a vallásunk!

Ez esetben a veletek szomszédos országoknak küldök segélyként szögesdrótot, hogy körül tudjanak keríteni benneteket. Enni majd akkor kaptok, ha megint két millióan lesztek!

Kegyetlenül hangzik? Lehet. És ha ez a tizenöt millió muszlim migránsként zúdul rá Európára, magával hozva sokgyerekes családmodelljét, az nem lesz kegyetlen?

Sajnos ki kell mondani, hogy miként vannak negatív és pozitív személyek, csoportok, etnikumok, ugyanígy vannak negatív és pozitív országok is. Kétely esetén tessék összehasonlítani például a belháborúzó, kalózkodó, nőcsonkító, éhenkórász Szomáliát az értékteremtő, befogadó, és ebbe belerokkanó Svédországgal.

Ám a fehér ember világa is hozzájárul a földi életfeltételek rombolásához. Miközben a szegény országok lakossága őrületes, és növekvő ütemben szaporodik, a jóléti országok lakosságának hedonista fogyasztása aránytalan mértékben és sebességgel éli fel az évmilliók alatt kialakult nyersanyagokat, túlhalászással a kihalás szélére sodort halfajokat, illetve szennyezi a szárazföldet és a világóceánt. A szegények a spermájukkal pazarolnak („cigány-plutónium”), a gazdagok a fényűzésükkel. Ráadásul a világ szegényei a távközlés jóvoltából már tudják, milyen lehet jól élni, szeretnének is erre a színvonalra jutni – ez a migráció egyik indoka. Hétmilliárd ember vágyik olyan lehetőségekre, életszínvonalra, amely kétszáz évvel korábban királyoknak, náboboknak is elérhetetlen volt – néhány óra alatt átkelni óceánokon, túlélni korábban halálos betegségeket –, és ez hosszabb távon nyilvánvalóan katasztrófához vezet. Ugyanígy az a szinte vallásos hit, hogy minden ország gazdaságának, minden vállalat termelésének és jövedelmezőségének folyamatosan növekednie kell. Ezt nem bírja el a föld, borítékolva van a katasztrófa.

Amit ma nagy léptékben csinál az emberiség, azt már korábban modellezték a Húsvét-sziget lakói. Kenukaravánon érkeztek, ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt. Nagyszerű körülményeket találtak, virágzó gazdaságot és társadalmat hoztak létre, népességük szép gyarapodásnak indult, a fénykorban 15 ezer körüli lehetett. Sikertörténet indult. Csakhogy egyre nagyobb területet kellett művelésbe vonni, egyre feljebb haladtak az erdőirtással a hegyoldalakon, aminek erózió lett a következménye. Tovább súlyosbította a helyzetet az egyes közösségek lázas szoborállítási versengése – fura kőgigászaikról híres ma a sziget. A monumentális szobrokat, rengeteg faanyag elpocsékolásával, gerendapályákon, rönk-görgőkkel juttatták el a felállítás gyakorta elég távoli helyére. Közben eszükbe sem jutott, hogy szaporodásuk üteme szöges ellentétben áll élelemtermelési képességükkel, sem az, hogy ha kipusztítják maguk alól a szigetet, akkor a menekülésnek egyetlen útja marad: kirajzani az óceánra, újabb kenuflottát építve. Amihez sok fa kéne. Eljött a végzetes pillanat: valaki egyszer fejszét emelt az utolsó fára. A csapda bezárult.

Amikor 1722-ben Roggeveen holland kapitány felfedezte a fehér embernek a szigetet, már csak egészen kis létszámú, nyomorultul tengődő, elkorcsosult lakosságot talált, már nem is emlékeztek őseik dicső hagyományára.

Okosabban kezeljük a helyzetet náluk? Semmivel. Mi is irtjuk az erdőt, legszembeötlőbben Brazíliában, és egyszer eljön a pillanat, amikor valaki beleönti az utolsó liter benzint a kocsijába. Majd átül egy villanyautóba? Aligha… Előbb lesz globális háborúság ivóvízért, táplálékért.

Nagyon érdekes elgondolkozni a hangya és az ember különbségén. Egy hangya tulajdonképpen automataként, kis robotként működik, adott feladatkört lát el, egy harcos például gondolkozás nélkül áldozza fel magát a közösségért – hiszen nem is tud gondolkozni. Egy hangyának nem lehet intelligenciát tulajdonítani. A hangyaboly azonban egész más: ha megfigyeljük, észrevehető, hogy éppen mire „gondol”. Most élelmiszert kell keresni és behordani, most ki kell vinni a hangyatojásokat a napra, most vissza kell hordani a bolyba, mert eső jön, most rá kell rohanni a betolakodóra. Mintha egy intelligens parancsnok irányítaná az egészet. A hangyával szemben az egyes ember okos, értelmes, intelligens lény. Az emberiség „nagy hangyabolya” viszont messze elmarad intelligenciában egy valódi hangyabolytól, úgy sodródik a túlnépesedés és túlfogyasztás nagy összeomlásába, mintha nem is látná, vagy ha látja, nem tudná feldolgozni az előjeleket. A „teremtés koronája” tanulhatna a rovaroktól!

A földkerekség legpusztítóbb inváziós özönfaja, az ember, sok csodálatos állatfajjal együtt, tömeges kihalásra ítélte magát. Mennyivel is vagyunk jobbak az ausztráliai nyulaknál? Rosszabbak vagyunk, mert az intelligenciánkkal már rég fel kellett volna ismernünk, mibe rohanunk bele. Hogy mi lesz a végkimenetel, ma még sejteni sem lehet, csupán Murphy tételének megvalósulására számíthatunk biztosan: az emberek a legjobb megoldást választják, miután minden egyebet kipróbáltak. Talán még nála is jobban fogalmazta meg Vörösmarty Mihály, Az emberek című versében:

Az emberfaj sárkányfog vetemény.

Nincsen remény! Nincsen remény!