„Az 1848-1849-es Szabadságharc legfényesebb győztes csatája volt az 1849. április 6-án Isaszegen lezajlott ütközet. Ezen a napon a magyar honvédsereg hatalmas győzelmet aratott az osztrák császári haderővel szemben.

Éjjel, miután a csatazaj már elcsendesedett, gyalogsági zászlóaljával ezen a helyen pihent meg Kalmár Károly isaszegi honvédkapitány. A kimerült sereg hamar elszenderedett, csak a kapitány maradt ébren őrködni, hogy társai nyugodtan pihenhessenek. Leült erre a dombocskára, de egy idő múlva a fáradtságtól ő sem bírt tovább ébren maradni és elaludt.

Nemsokára felriadt álmából az egyre erősödő csörtető zajra, ami Kerepes felől érkezett.

Egy osztrák seregrész kísérelt meg támadást ellenük, de a vitéz még időben észrevette a fenyegető veszélyt, a társait felébresztette, és rohamot vezényelt. A váratlan fogadtatásra az osztrákok nem számítottak, és amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is iszkoltak.

A szájhagyomány szerint a honvédkapitánynak Szűz Mária jelent meg álmában, és figyelmeztette őt a leselkedő veszedelemre. Az isaszegi lakosok, hogy a történet emlékét megőrizzék, az esemény helyszínén egy hársfát ültettek, és a fára egy Mária képet helyeztek el. Így lett a fa neve „Képesfa”. Hosszú-hosszú éveken át a „Képesfa” a búcsújárók pihenőhelye és imádkozó helye volt, de egy vihar következtében – sajnos - a fa elpusztult.”

2011-ben a többszöri újratelepítések után a Történelmi Vitézi Rend, összefogva a Csatangoló Tánccsoporttal, az Isaszegi Önkormányzattal valamint jó szándékú isaszegi polgárokkal a történelmi eseményhez valóban méltó emlékhelyet alakított itt ki.

A szépen faragott padon üldögélve megérintett a hely szelleme, és megsejtettem a történet folytatását.

A Gasthaus hangulatos, faburkolatú Stubéjának törzsasztalára petróleumlámpa vet fénykört. A meglett férfiakból álló társaság az osztrák városka notabilitásai közül kerül ki, ott van köztük a tanító, a postamester, az ács, a plébánia káplánja. Most különös oka van az összejövetelnek: Hans, a vértes altiszt tért vissza egy hosszabb hadjárat és sebesülés után Magyarországról. Homlokán, előrebukó hajfürtjei alatt jól látszik még az alig behegedt forradás. Ónfedeles cserépkorsók emelkednek fel:

– Prosit!

– Halljuk Hans, meséld el, mi minden történt veled!

– Hát, van mit mesélnem... Ezredemmel egy Budától keletre fekvő, Isaszeg nevű falunál ütköztünk meg a császár ellen fellázadt magyar rebellisekkel. Kemény csata volt, sokáig elhúzódott, röpködtek az ágyúgolyók, harsogtak a trombiták, többször összecsaptunk a huszárjaikkal és gyalogosaikkal. Nehéz, dombos terep az, nem lehet kibontakozni egy tisztességes arcvonalba, nem tudtuk érvényesíteni nehézlovasságunk félelmetes rohamát. Minek szaporítsam a szót, mire lement a nap, vereséget szenvedtünk.

Éjszaka, ahogy vonulunk szakaszommal a gyülekezőhely felé, embereim figyelmesek lesznek egy pihenő huszárcsapatra. Sőt, nemcsak egyszerűen pihentek azok, hanem aludtak, mint a bunda! Legmélyebben talán a tisztjük, aki egy kis dombra ült ki – őrség pedig sehol! Nekünk sem kellett több, amint megláttuk az alkalmat egy kis törlesztésre a mai kudarcért, csatárláncba fejlődtünk és lopakodva megindultunk feléjük, hogy szétzavarjuk őket, és talán néhány foglyot is ejtsünk. Ám ekkor hirtelen talpra ugrott a huszárkapitány, fegyverbe szólította az embereit, akik jóval többen voltak nálunk, nem győztünk eliszkolni! Jöttek ám utánunk, mint a darazsak, a zűrzavaros csetepatéban én is kaptam egy vágást a fejemre, egy pillanat alatt még az is elsötétült előttem, amit addig láttam, és csak eldőltem, mint a zsák.

Annyit meg kell hagyni, hogy lovagias volt az ellenség. A falu egyik házában berendezett ideiglenes lazaretben tértem magamhoz, nagy turbánnal a fejemen. Szomszédom a szalmán egy szintén megsebesült magyar huszár altiszt volt. Mielőtt a felségárulókhoz csatlakozott volna, a császári hadseregben szolgált, tudott németül. Itt már nem ellenségek voltunk, hanem a harcból kivont bajtársak, úgyhogy elbeszélgettünk. Persze a csatáról. Meg arról a kis összetűzésről, amelyben mindketten pórul jártunk. Lehet, hogy éppen ő vágott fejbe, miközben én kis híján lecsaptam a bal karját? Ki tudja, de már nem is számít...

Nos – folytatta Hans, meghúzva frissen újratöltött korsóját, és letörölve a sörhabot kackiás bajuszáról –, képzeljétek, mit mesélt ez a huszár! Tényleg aludtak ők rendesen, és jó esélyük volt, hogy a támadásunk után csak az ítéletnapi harsonaszó ébressze fel őket, amikor a kapitányuknak álmában megjelent Szűz Mária, és figyelmeztette. Na, így aztán osonhattunk akármilyen csendben, nem sikerülhetett a rajtaütés.

Tudjátok, napokig ott fekve, némi seblázzal kínlódva, volt időm elgondolkodni. Hogy is volt ez? Hát úgy, hogy itt vagyunk mi, a katolikus osztrák Habsburg császár katonái. A Habsburgoknál nincs vallásosabb uralkodóház a világon! Nem is vitás, hogy az Istentől kapták a koronájukat, és hogy a Mindenható rendeléséből birtokolják Európa közepét, Velencétől Lembergig. Na és Ausztria... A Mária-tisztelet országa! Egyik legnagyobb ünnepünk Mária mennybemenetele. Elkezdtem magamban összeszámlálni a Máriával kezdődő helységneveinket, Maria Almtól Mariahilfen keresztül Mariazellig – több van harmincnál! És akad egyetlen falu, ahol ne lenne legalább egy Mária-szobor, Mária-kép? Nincs! Mi lóg minden asszony nyakában? Mária-medál! Hová járnak minden májusi szombaton? Mária-litániára! Kihez fohászkodunk, kihez imádkozunk? Szűz Máriához!

Na, és akkor nézzük az ellenséget, a szittya magyarokat! Mondhatják, amennyit akarják, hogy az országukat felajánlotta az első királyuk Szűz Máriának, aki azóta az ő pátrónájuk, az a Petőfi, a forradalmi költőjük is a magyarok istenére esküdözik, a császár-királyunkat detronizáló Kossuth Lajos pedig protestáns – mit akarhatnak ezek az égiektől? Erre jön Szűz Mária, és az ő pártjukat fogja a harcban! Hát van igazság? Donnerwetter, Kruzifix!

Hans a nagy méltánytalanságot elszenvedett ember keserű arckifejezésével hörpintett a söréből. Nem dicső győztesként, hanem vert sereg tagjaként, sebesült hadfiként kellett hazatérnie. Lehetett akármilyen vitéz, a küzdelembe beavatkozó Istenanya segítségével győzte le az ellenség.

A beállott súlyos csendet Anselm atya, a káplán törte meg.

– Ne káromkodj Hans! Nem jól látod ezt. Egy-egy apró-cseprő esemény miatt ne inogjon meg a hited az égiekben, és legfőképpen ne a Szent Szűzben! Az ő áldásos hatása hosszú távon bontakozik ki, és néha kerülők vezetnek a célig. Nézd csak végig a történelmet! A magyarok Árpád-házi királyi családja egykettőre kihalt, míg a Habsburg család népesebb és virulóbb, mint valaha. Csak házasodik, és utódok sorával áldja meg őket az Úr, miközben a magyarokat végigdúlta tatár, török. Addig védtek minket, míg kipusztultak a saját hazájukból, már kisebbségben vannak a nemzetiségeikkel szemben. Úgy elgyengültek, hogy érett gyümölcsként hullott ölünkbe az ország, örökké az alávetettjeink lesznek. Néha lázadoznak, de mindig levertük és most is leverjük őket. Ha egyedül nem megy, akkor segít az orosz cár szintén máriás zászlók alatt felvonuló ármádiája. Mit gondolsz, hiába áldottuk meg a fegyvereiteket a magyarországi hadjárat előtt? Azt képzeled, fölöslegesen kértük az Úr segítségét a tábori miséken? Hát nem! Mi győztünk a végén. Minket gazdagít a magyarok földje és munkája, a mi hadseregünkben szolgálnak a katonáik – mármint a pusztulásra ítélt rebelliseket leszámítva –, a mi császárunkért ontják a vérüket és harapnak fűbe! Nahát akkor ugye, hogy a mi pátrónánk Szűz Mária, és nem ezeké az ágrólszakadt, átkozott lázadóké? Isten tartsa császárunkat, Ferenc Józsefet! Üdvözlégy Mária!

A törzsasztal körül ülők halkan mormogták utána:

– Gott erhalte! Üdvözlégy Mária!