A dolog megértéséhez tudni kell, hogy a zsidó rendkívül vallásos nép, amelynek története és vallásossága, a hagyományon kívül dokumentumokkal is alátámasztva, sokkal régebbi Róma históriájánál. A mi államvallásunktól eltérően a zsidók egyetlen istenben hisznek, aki nem látható, vagy akár elképzelhető. Úgy tartják, hogy ez az isten teremtette és tartja fenn a világot, és egy korábbi egyezség alapján, amelyet a zsidók ősatyjával, Ábrahámmal kötött, a zsidó az ő választott, kivételezett népe. Ezt úgy értik, hogy mindaddig, amíg a zsidók betartják a hatszáznál több előírásból álló, az élet valamennyi területét aprólékos részletességgel szabályzó, Mózesnek tulajdonított Törvényt, addig uruk gondoskodik államuk fennállásáról, a nép és az egyes emberek egészségéről és jólétéről. Éppen ezért a vallás áthatja az egész életüket, sokkal inkább, mint bármelyik népét, amelyet megismertünk, vagy a mienkét, akik ugyan templomokat emelünk isteneiknek, és sokféle szertartással igyekszünk megszerezni jóindulatukat, de nem öltöztetjük vallásos köntösbe életük gyakorlatilag valamennyi cselekedetét. A személyes és kollektív bajokat a zsidók a Törvény megsértésével, a bűnnel magyarázzák, a bűnbocsánattól sorsuk jobbra fordulását várják. Ez magyarázza hozzáállásukat Róma uralmához, és az ő alávetettségükhöz: gyűlöletes, de átmeneti állapotot látnak benne, mint korábbi egyiptomi, illetve babiloni rabságukban. Hitük szerint istenük egyszer elküldi hozzájuk a Messiást, aki a választott népet nem csupán függetlenné és hatalmassá, hanem az egész világ urává is teszi majd.

Mondanom sem kell, hogy az effajta vallásosságnak komoly politikai töltése van, ezért a legnagyobb fokú figyelemmel kísérjük; ügynökeink, bizalmi embereink és a területen működő hivatalnokaink, katonáink útján minél többet igyekszünk megtudni róla.

Körülbelül két esztendővel ezelőtt felbukkant egy Keresztelő János nevezetű férfi, a teveszőr csuhába öltözött, ápolatlan külsejű, mezítlábas, egzaltált tekintetű próféták, azaz szent emberek fajtájából, aki bűnbánatra és megtisztulásra szólította fel a zsidókat. Jelképes cselekedetként a Jordán vizében fürdette meg a hozzá fordulókat, akik sokan voltak, és az egész országba elvitték hírét. Noha több ízben hangoztatta, hogy ő nem a várt Messiás, sőt csak előhírnöke valakinek, aki utána jő, és akinek ő a saruszíját sem méltó megoldani, a bűntelenséget a függetlenség és a hatalom ígéretével azonosító tömegre gyakorolt hatása miatt János kezdett veszélyessé válni. Szerencsére nekünk nem kellett foglalkoznunk a problémával, mert az északi Galilea tartomány tetrarchájához, Heródes Antipashoz került az ügy, aki rövid úton lefejeztette Jánost. Ekkor azonban már felbukkant unokatestvére, Jézus, aki nála is jobban befolyásolta az embereket.

Jézus, történetem főszereplője, egészen más típusú ember volt. Szintén galileai. Több hónapig tartó működése során végig ott is vándorolt, csupán a vallás előírásainak teljesítésére érkezett néha Jeruzsálembe, valamint nemrég, utoljára. Származása bizonytalan. Mesélik, hogy szűztől született, és az ilyesmi persze erősen hat az emberek képzeletére. Vizsgálódásaink és feltételezésünk szerint valószínűsíthető, hogy a Dávid király házából származó Mária, valamint Heródes király nem sokkal később elhunyt fiának titkos nászából származik, az apjaként ismert József csupán elvállalta a szerepét. Hipotézisünk mellett szól, hogy a gyermek születése után Heródes legyilkoltatott minden csecsemőt a környéken – miért tette volna ezt, ha nem Izrael trónjának jogos örökösét, saját ambícióinak veszélyeztetőjét látja a kisdedben?

Galilea lakóit egyébként faragatlan vidékieknek, vallási kérdésekben elmaradott, pallérozatlan alakoknak tartják a jeruzsálemiek. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy ne lennének ők is ugyanúgy teljesen áthatva a vallásos eszmékkel, mint bárki a zsidók közül. Jézus a haszidokat képviselő szent emberként tett szert hírnévre azáltal, hogy a hivatalos körök, sőt az egyszerű emberek jó részét is megbotránkoztató módon barátkozott a társadalom számkivetettjeivel, prostituáltakkal, vámszedőkkel, szegényekkel és bűnözőkkel. Gyakran étkezett ilyenek társaságában, egyébként pedig ismert volt arról, hogy szívesen vesz részt lakomákon, mulatságokon. Közel sem volt azonban bohém természetű, inkább az emberek, és főképp az elesettek, kitaszítottak iránti szeretet motiválta. Vallásilag nem volt olyan képzett, mint a hivatásos írástudók és farizeusok, a jeruzsálemi vallási-hatalmi elitről nem is beszélve, szereteten alapuló jámborságával és tiszta becsületességével azonban kikezdhetetlennek bizonyult minden akadékoskodó és kötözködő számára. Tanítóként működött, egyszerű és mindenki számára felfogható, példabeszédekbe öltöztetett nézeteket hirdetett a helyes viselkedésről. Karizmatikus személyiségként démonokat űzött ki, és mivel a zsidók a lélek nyavalyáival hozzák összefüggésbe a betegséget, rendkívüli szuggesztív erejével hamarosan csodás gyógyító hírébe keveredett. Mondták róla, hogy szavára a béna járt, a vak látott, a leprás megtisztult, sőt állítólag feltámasztott egy halottat. Annak is híre ment, hogy egy menyegzőn borrá változtatta a vizet, máskor pedig az őt követő sok ezer fős tömeget jóllakatta néhány kenyérrel és hallal. Beszédeiben rendszeresen hirdette, hogy közel az isten országa, és hogy ő ennek előkészítése céljából érkezett. Sohasem állította ugyan magáról, hogy ő lenne a Messiás, sokan mégis ezt látták benne, és híveinek száma gyorsan növekedett. Amikor az idei Pészách ünnepére Jeruzsálembe érkezett, bevonulása diadalmenetté változott, az emberek eléje terítették ruhájukat, és pálmaleveleket lengetve üdvözölték.

Ez bizonyult élete fénypontjának, hamarosan beteljesedő sorsa ugyanis már előrevetette árnyékát. A főpapok és írástudók aggódtak népszerűségének növekedése miatt, ezért azon tanakodtak, hogyan foghatnák el csellel, hogy azután megöljék. Abban maradtak, hogy ez ne a kovásztalan kenyér ünnepén történjék, nehogy zavargás támadjon. Ugyanakkor híveinek egy része, különösen a tizenkét tanítványból álló belső kör legképzettebb és legradikálisabb tagja, a karióti Júdás, megnyilatkozásaiból felismerte, hogy Jézus nem az, akinek ők képzelték: nem az isten által küldött Messiás, aki győzelmes harcra vezeti népét a gyűlölt megszállás ellen, hanem próféta, aki csakugyan nem akar mást, mint a lelkekben megvalósítani istenük képzetes országát. Ezért elhidegültek tőle, sőt ellene fordultak. Ha viszont nem az előbbi, hanem az utóbbi, akkor veszedelmes a hitet és a vallást hatalmi és gazdasági monopóliumként kezelő jeruzsálemi felsőbbségnek… A mesterében csalódott Júdás harminc ezüstért (egy kis földdarab ára) elárulta a főpapoknak Jézus és csoportja tartózkodási helyét, a Getszemáni nevű majort, ahová vacsora után éjszakára kivonultak. Ott a római katonákból, és kardokkal, dorongokkal felszerelkezett templomőrökből álló csapatnak, amely Jézus letartóztatására érkezett, őt arcon csókolva meg is mutatta, ki a keresett személy. Jézust Annás és Kaifás főpapok elé vitték, ügyének tárgyalására. Törvényeik alapján először nem tudtak belekötni, noha megpróbálkoztak hamis tanúk felvonultatásával is, de aztán Jézus Kaifás felszólítására kijelentette, hogy ő a Messiás, az isten fia, és hogy ő a Mindenható jobbján ül, a felhők fölött. Ezt, korábbi próféciák alapján, úgy lehetett értelmezni, hogy ő isten, ami a zsidóknál istenkáromlásnak számít. Ezért halálbüntetést mondtak ki rá. Csakhogy mivel Júdea a mi fennhatóságunk alá tartozik, a halálos ítéletet jóvá kell hagyatni a helytartóval, azaz velem. Általában cezareai palotámban tartózkodom ugyan, de az ünnepekre Jeruzsálembe szoktam jönni, hogy felügyeljek a rendre, így Jézust csak át kellett kísérni hozzám, a templomhoz közeli Antonia erődbe.

Kényes helyzetben voltam. Ekkor már óriási csődület támadt az épület előtt, ahol megszállottan üvöltötte az istenkáromlás vádjával feltüzelt tömeg: Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt! Másképp, mint vérrel, ezeket nem lehet lecsillapítani. A főpapok, Annás és Kajafás, ugyancsak halálbüntetésért érvelnek, arra hivatkozva, hogy másképp nem garantálható a béke a tartományban. Ugyanakkor tudom, hogy országszerte hány híve van Jézusnak, akik őt Messiásnak tartják – ha kivégeztetem, lázadás törhet ki, és a végeredmény ugyanaz: elmaradt adók, harcban lekötött légiók, károk és veszteségek, még a helytartói pozícióm is meginoghat. Odakint a felheccelt csőcselékkel, idebenn a heccmesterekkel csak egyet tehetek: magam tárgyalom le Jézus ügyét. A főpapokat kiküldtem, Jézust magam elé vezettettem.

Fogadótermemben vártam, karosszékemben trónolva, babérkoszorúval a fejemen, hófehér tógában. Egyedül – tanú ne maradjon. Számos kihallgatott személyt láttam már pályafutásom során. Reszketnek, könyörögnek, hazudozással próbálják menteni magukat. Persze nem szánalmat keltenek, hanem megvetést.

Ez az ember azonban, aki megállt előttem a terem közepén, más volt, mint a többi.

Nem félt. Másokat is láttam, akik nem féltek, mert tompult ostobaságukban nem tudták elképzelni, mi vár rájuk, vagy, mert nagyon bátor férfiak voltak. Jézus nem volt közönyös a sorsa iránt, pontosan felmérte helyzetét, és nem tartozott azok közé, akik harctéren edzették bátorságukat. Érezhető volt rajta, hogy azért nem fél, mert felette áll ennek a gyengeségnek. És nem csupán a rettegés hiányzott a tekintetéből, hanem a gyűlölet is, gyűlölet Róma hatalma, az azt érvényesítő római helytartó, és az őt ide juttató zsidók iránt. Arca komoly volt, tekintete békés. Tartása, viselkedése önteltség nélküli magabiztosságról árulkodott. Egy szuverén személyiség, amilyent eddig ritkán láttam.

– Ki vagy? – kérdeztem.

– A názáreti Jézus – felelte.

– Ki az apád?

– Apám József volt, az ács. Nem él már.

– Anyád?

– Mária, Dávid király házából.

– Te vagy a zsidók királya?

– Én vagyok.

– Hallod, mivel vádolnak a tieid.

– Az én országom nem e világról való. Különben harcra kelnének az embereim, hogy ne kerüljek a hóhérok kezére.

– Most akkor király vagy-e, avagy mégsem?

– Igen, király vagyok. Arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.

– Mi hát az igazság? – kérdeztem tőle. Ő azonban nem válaszolt.

A keletiekkel nehéz szót érteni. Tömören fogalmaznak, de nem mindig világos, hogyan értik. Jézusról, ezernyi kihallgatás és kínvallatás tapasztalatával a hátam mögött, biztosan éreztem, hogy nem hazudik, nem alakoskodik, nem igyekszik félrevezetéssel menteni magát. Számára csak annyi fontos, hogy igazat mondjon. Iménti válasza szöget ütött a fejembe. Ha spirituális királyságra gondol, az éppoly veszélyes lehet, mintha zászlót bontana. Vagy, ismerve a zsidók vallási tébolyát, még veszélyesebb. Hiszen furcsa dolgokat hallottam Jézusról…

– Igaz, amit beszélnek rólad, hogy borrá változtattad a vizet?

– Előfordult. Kánában, egy menyegzőn elfogyott a bor. Kisegítettem őket.

– Igaz, hogy látóvá tettél vakokat?

– Igaz.

– Hogyan csináltad?

– A nyálammal sarat kevertem a porból, a szemükre kentem, és imádkoztam mennyei Atyámhoz.

– Ki a te mennyei atyád? A halott József?

– Nem. Az ő nevét nem mondhatjuk ki. A választott nép valamennyi gyermekének atyja.

– Igaz, hogy meggyógyítottad az inaszakadt asszonyt?

– Igaz.

– Hogyan?

– Mondtam neki, hogy keljen fel, és járjon. Elment a maga lábán.

– Igaz, hogy meggyógyítottál egy leprást?

– Igen. Megérintettem, és azt mondtam: akarom, hogy tisztulj meg. Erre azonnal megtisztult.

– Azt is mesélik, hogy kérésre, a távolból gyógyítottad meg a kafarnaumi százados szolgáját.

– Valóban. Az ember egy órán belül rendbe jött.

– És a hordágyon fekvő béna?

– Mondtam neki, hogy kelj fel, és járj. Maga vitte haza a hordágyát.

– Állítólag meggyógyítottál egy béna kezű embert is, méghozzá szombaton.

– Vallásunk előírása szerint a szombatot az Úrnak kell szentelni, ezért akkor semmit sem szabad tenni, ami munkának számít. Például nem szabad gyógyítani. Szerintem azonban fontosabb segíteni valakin, mint betartani a szombati tilalmat. Szóltam neki: nyújtsd ki a kezed, mire egészséges lett. A farizeusok szemében nagy bűnt követtem el ezzel.

– Jelentették rólad, hogy vízen jártál.

– Egyedül maradtam a parton, mert a tanítványaim, akik közül néhánynak halász a mestersége, messzire beeveztek már a tóra. Nem akartam azzal fárasztani őket, hogy jöjjenek vissza értem. Inkább utánuk mentem.

– Igen, halászok… Állítólag egyszer nem fogtak semmit, akármennyit próbálkoztak. Tőled kértek segítséget, és egyszerre annyi hal került a hálójukba, hogy az majdnem kiszakadt. Így volt?

– Igen, de ezt ne tekintsd csodának. Máskor is megesik, hogy hiába iparkodnak, aztán egyszer csak beletalálnak egy halrajba. Most épp azután történt ez, hogy hozzám fordultak.

– Úgy történt-e, ahogy mesélik: néhány hallal és kenyérrel jóllakattad a sokaságot?

– Úgy történt.

– Pontosabban?

– Nagy tömeg követett, hogy meghallgassa tanításomat. Ennivalót nem hoztak magukkal, azon a távoli helyen beszerezni sem lehetett. Ránk szakadt a gondjuk. Tanítványaim jelentették, hogy csupán öt kenyerünk és halunk van. Meghagytam nekik, hogy kezdjék ezt kiosztani. Mindenkinek jutott, sőt több lett a maradék, mint amink eredetileg volt. Az emberek nem is vették észre, mi történt, de mind elégedetten távoztak.

– Hányan voltak?

– Néhány ezren.

– És mondd csak: igaz, hogy feltámasztottál egy halottat?

– Igen, feltámasztottam.

– Azt beszélik, több napja halott volt már, bomlani kezdett.

– Igen. A rokonai nagyon gyászolták, megszántam őket. Bekiáltottam a sírkamrába, és Lázár kijött. Nem volt semmi baja.

– Azt is mondják, hogy elfogásodkor az egyik embered levágta egy katonám fülét, és te visszaillesztetted. A fül sebhely nélkül, azonnal visszanőtt.

– Csakugyan. Az a katona nem tehetett arról, amiben parancsra részt vett.

Hangjában nyoma sem volt dicsekvésnek, felvágásnak. Természetes módon viselte önön rendkívüliségét. Valami végtelen egyszerűséggel mondta mindezt, mintha tettei maguktól értetődők lennének. Halk, zengő hangja, átszellemült arckifejezése, meggyőzően okos tekintete semmi kétséget sem hagyott szavainak igazságát illetően.

Meg kell vallanom, hogy én, a cinikus Pontius Pilátus, aki barátaimmal együtt nevetek a madárjósok és a haruspexek hókuszpókuszain, aki államunk vallásában csak szép hagyományt látok, és nem nagyon hiszek az isteneknek bemutatott áldozatok hatásosságában, sőt igazából az istenek létezésében sem, megrendültem. Lehet, hogy mégis vannak istenek. Lehet, hogy Jézus maga is isten... Hiszen hány isten kultuszát ismertük meg a Kelet meghódítása során, a Magna Matertől Tammuzig… Nem csak lehet – nagyon valószínű! Képes mindarra, amit neki tulajdonítanak, és amit beismert, sőt nyilván sokkal többre is! Mintha csak az Olimposzról lépett volna le… Egy isten!

Az persze módfelett különös, hogy ha képes halottakat feltámasztani, és vízen járni, hogyan hagyhatta magát emberek által elfogni, megkötözve törvényszék elé hurcolni? Ilyen történetet nem ismerek. A dolog felfoghatatlan, mint ahogy Jézus cselekedetei is azok. Az istenek körében előfordulhatnak különös, halandóknak érthetetlen dolgok. Rejtély, hogy aki vakokat tesz látóvá, és feltámasztja a halottat, miért nem szabadítja ki magát a tömlöcből, miért nem bénítja meg az őt megragadó kezet, miért nem lép ki a palotából a térre, miért nem állítja át hipnotikus erejével a maga pártjára az őrjöngő tömeget? Mindenesetre – eddig hagyta, hogy megalázzák, tűri ezt a helyzetet, hogy én ítéljek sorsa felől, de megeshet, hogy egyszer csak kimutatja hatalmát, és főpapostól, csőcselékestől, légióstól elsöpör minket az útjából. Vagy talán csak arra terjed ki a hatalma, hogy másokon segítsen, de arra már nem, hogy saját magán is? Tán így rendelte valamilyen főisten? Hiszen Héphaisztosz, a kovácsok istene is képes volt minden sebesüléstől megvédő csodálatos páncélt készíteni Akhilleusznak, saját sántaságát azonban nem tudta meggyógyítani. Talán Jézus is valami efféle, szenvedéssel megvert fia az ő isteni atyjának? Nem kizárt, hogy a zsidó főpapok is felismerték: Jézus isten, és éppen azért akarják elpusztítani köztük megjelent emberi formáját, mert nem fér bele az ő istenfogalmukba, vallásukba? Viszont ha isten, akkor megbocsáthatatlan hiba lenne emberalakban megölni, sokkal jobb lenne megszerezni jóindulatát, szövetséget kötni vele! Most az én kezemben van, nekem kényre, kegyre kiszolgáltatva. Aligha vágyik kereszthalálra…

– A főpapoknak eléggé kétértelműen feleltél a kérdésre, hogy isten vagy-e: „Magad mondád”… Ők ezt istenkáromlásnak vették, én viszont, jóllehet nem ismerem vallásodat, hiszek neked. Én vagyok az első, és tudomásom szerint az egyetlen ember, aki azt hiszi, hogy isten vagy! De más vagy, mint ahogy eddig elképzeltem az isteneket. Nincs példa előttem, aminek alapján eljárhatnék. Segíteni akarok neked, és azt szeretném, hogy te meg nekem segíts. Noha a zsidók törvényei szerint bűnös vagy, és nekem hivatali kötelességem megerősíteni a rád ezért kimondott halálos ítéletet, meg akarlak menteni. A híved leszek! Kiszabadítalak innen, szolgálatodba állítom a légióimat. Hadba vonulok az igazadért, a dicsőségedért! Hadtápot, szekértábort, málhás karavánt nem kell vinnem, néhány hallal és kenyérrel jóllakatod katonáimat. A bőrtömlőkben poshadó vizet borrá változtatod. Aki az embereim közül megsebesül a csatában, meggyógyítod. Aki elesik, feltámasztod. Ennek gyorsan híre megy. Nem kell sokat háborúznunk, minden sereg átáll hozzám. Senki sem győzhet le minket – a zsidók a legkevésbé, de Róma sem! Tiberiust száműzöm, királyok hódolatát fogadom, Róma császára, a világ ura leszek! És te? Te nem e világi uralomra vágysz, de a vallást te szabod meg, teljesen szabad kezet kapsz. Hiszen magad mondottad: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené! Leromboltatom a régi templomokat, kidobatom az istenszobrokat, szélnek eresztem a papokat és papnőket. Új templomokat építtetek neked, tetszésed szerint terjesztheted tanításodat, Róma államvallása lesz belőle. Ha eddig egy maroknyi tanítványod volt, holnaptól előtted borul le az egész világ!

– Félreértettél valamit. Én nem vagyok egy a te olimposzi isteneid közül. Azok nem léteznek, csupán a képzelet szüleményei. Csak egy isten van, akiben a választott nép fiai, a zsidók hisznek. Ő az én mennyei atyám. Én az ő hatalmával tettem csodákat, hogy az igaz útra vezessem népemet. Nem vagyok isten. A főpapoknak a kihallgatáson azt mondtam, hogy az Isten Fia vagyok, az Emberfia, aki a Mindenható jobbján ül, és majd eljön az ég felhőin. Ezzel zsidó próféciákra utaltam, a zsidók szemében kimerítve az istenkáromlás fogalmát, de ez senki másnak nem jelenti, hogy isten lennék. A zsidók királya vagyok, de királyságom nem e világról való. Nem vezetem harcra a zsidókat Róma ellen, mert a zsidók akkor lesznek erősek és szabadok, ha betartják vallásuk előírásait, és megfogadják tanításomat. Nekünk, zsidóknak a vallás teremti meg közösségünket. Nem akarok új vallást alapítani, mert az csakugyan istenkáromlás volna, de értelmetlenség is. Hatalmi ambícióidat pedig nem segíthetem, mert én azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról.

– Gyógyítani akarsz, ahogy látom, testet és lelket. Ehhez azonban először is ki kell szabadulnod ebből a helyzetből. Ha elfogadod ajánlatomat, hatalmaddal az egész emberiséget megválthatod szenvedéseitől.

– Nincs hatalmam. Hatalma csak mennyei atyámnak van, az ő erejével gyógyítottam meg olyanokat, akiknek erős hite elősegítette gyógyulásukat. Nem vagyok megváltó. Hitetleneken nem tudok segíteni.

– A százados szolgája, akit nem is láttál, vajon hívő volt-e? Tudtommal római vallású katona volt. És Lázár, a halott? Az ő hite hogyan járulhatott volna hozzá a feltámasztásához? Egyébként is, mint már mondtam neked, én vagyok az egyetlen, aki nem prófétának, messiásnak, vagy a zsidók királyának képzel téged, hanem hiszi, hogy isten vagy. Én vagyok az egyetlen, aki felismertelek. Ez a hit, az én hitem nem számít neked?

– Nem. Te nem az igaz Istenben hiszel, aki a zsidók istene, hanem bennem, aki nem vagyok isten. Én azért jöttem, hogy a Mindenhatóba vetett hitről tegyek tanúságot.

– Ha most keresztre feszítenek, a tömeg úgy fogja látni, hogy megérdemelt büntetésedet veszed el. Ezzel nem fogsz tanúságot tenni semmiről. Halálod értelmetlen áldozat lesz. Ha viszont hallgatnál rám, a zsidó vallás lehetne az egész világ vallása, a ti istenetek lenne az egyetlen, akit mindenhol tisztelnek, és a te néped kivételezett helyzetet foglalhatna el a birodalomban. Hát nem éppen ez az, amiről a próféciáitok szóltak, és amire te magad törekszel?

– Nem. A zsidó vallás abban is különleges, hogy ezt nem lehet felvenni, ebbe nem lehet megtérni, illetve erre nem lehet áttérni. Ezt nem lehet más vallással együtt gyakorolni. Ebbe csak beleszületni lehet, mert ez egyedül a zsidók, a választott nép vallása, azoké, akikkel Ábrahámon keresztül szövetséget kötött az Úr, az egyedüli Isten. Te nem terjesztheted ezt a vallást, különösképpen nem úgy, hogy én, az Úr csodatevő erejét kérve, támogassalak. Te azáltal, hogy népünket Róma helytartójaként idegen uralom alatt tartod, elnyomod vallásunkat is. Én, mint hithű zsidó, akinek minden más vallás bálványimádás, és bárminemű új vallás alapításának kísérlete istenkáromlás, soha nem léphetek szövetségre veled. De nem is lenne értelme. Nincs szükség a légióidra. Hitünk szerint maga az Úr teszi majd naggyá népünket, ha a zsidók betartják parancsait. Én azért jöttem, hogy erre buzdítsam őket. Nem úgy képzeltem, hogy kereszthalált halok. De ha mennyei Atyámnak ez a rendelése velem, elfogadom. Legyen meg az ő akarata.

– Csak annyit tudok a vallásotokról, amennyit itt, helytartóként megtanultam róla. Látom azonban, hogy a kérdés szakértői, a főpapok, istenkáromlónak tartanak téged. Azt is látom, hogy ha megvalósulna, amit akarsz, az veszélyeztetné Róma hatalmát. Én szövetséget ajánlottam neked, de visszautasítottál. Már csak ezért is jóvá kell hagynom a rád kiszabott halálos ítéletet. Nem én akarom azonban kimondani a döntő szót. Mondják ki azok, akiket a szelídség és a szeretet prédikálásával akarsz erőssé és hatalmassá tenni. Hivatalból jogom van megkegyelmezni egy elítéltnek. Lent a börtönben őrzünk egy közönséges bűnözőt, egy rablógyilkost, Barabást. Sötét, kisszerű alak. Megkérdezem a palota előtt háborgó tömeget, téged választ, vagy őt?

Kimentem az erkélyre:

– Zsidók, Tiberius császár alattvalói! Pontius Pilátus helytartó beszél hozzátok! – kiáltottam le nekik. – Názáreti Jézust a kérésetekre kihallgattam. Semmiféle bűnt, vagy törvénybe ütközőt nem követett el. Most valakinek megkegyelmezhetek. Kit bocsássak szabadon, Jézust, vagy Barabást?

– Barabást! Barabást! Feszítsd meg Jézust, feszítsd meg őt! Vére rajtunk és fiainkon! – üvöltötték megvadult hévvel.

Bementem a palotába. A főpapokat hívattam, akik már türelmetlenül vártak. Gyűlölködve követelték Jézus keresztre feszítését. Jézusra pillantottam, aki úgy nézett vissza, mint aki mindent ért.

Szolgáimért tapsoltam.

– Hozzatok be vizes tálat!

Behozták, és én a szokásnak megfelelően mostam kezeimet.

– Nem vagyok felelős ennek az embernek a haláláért.

Jézust elvezették, és miközben a tömeg eksztatikusan ünnepelte a szerencséjének hinni sem akaró Barabás kiszabadulását, Jézust megkorbácsolták, majd vállára keresztet raktak és elindultak vele a Golgota felé. Az erkélyről néztem a menetet. Ott viszik ezek a fanatikus őrültek az egészség, a hatalom, a gazdagság és az örök élet eszközét, ott viszik a császárságról szőtt álmaimat, az istent, aki a maga módján hatalmassá tehetné őket – viszik, hogy leöljék! Ezek az elvakult istenhívők ott visznek egy istent, talán az egyetlen istent a vesztőhelyre! Tehetetlen dühvel néztem utánuk.

Persze az is lehet, hogy Jézus nem isten, csak keleti varázsló, sőt talán még az sem, csak tömegámító. Annyi biztos, hogy a korábbi zsidó próféták sorsára jutott, belőlem pedig nem lesz császár, a világ ura. Ismét kétkedem, csupán megszokásból zárom soraimat a szokásos formulával: az istenek segítsenek!