2

Gyülekeznek a látogatók az Apátsági Pincészetnél. Egy egész csoport kisbusszal érkezett – borkóstolásra készülnek, nyugodt lélekkel szeretnének felhörpinteni néhány pohárkával. Várakozás közben persze az iménti élményekről beszélgetnek: jártak a pannonhalmi Főmonostorban, amely működő bencés szerzetesi közösségnek ad otthont, így nagyobbrészt zárt terület, de idegenvezetővel látogatható az Altemplom, a román stílust és a korai gótikát ötvöző Bazilika, a középkorból épen megmaradt Kerengő és az impozáns, klasszicista stílusú könyvtár. Lenyűgöző épületegyüttes, ezeréves kultúra sugárzik az öles vastagságú falakból, felbecsülhetetlen kincsek gyűjtőhelye, mint ahogy felbecsülhetetlen érték maga a kolostor, illetve a hozzá kapcsolódó modern diákotthon és gimnázium is. Legyen vallásos, vagy vallástalan az ember, hatása alá kerül a látottaknak, és megilletődve távozik.

Régebben rendszerint véget is ért a séta a hatalmas vasrácsos kapun kilépve, de mióta idegenforgalmi látványosság lett a kommunista időkben inkább elrejteni kívánt Pannonhalmából, sok minden megváltozott. Nagy autóparkoló terpeszkedik a domb vállán, étterem várja a vendégeket, és kibővült a programkínálat. Tessék besétálni a nagykapuval szemben az arborétumba, megnézni a kelet felé feltáruló panorámát, meg a kerek tájolótárcsát, rajta városok távolságával (Budapest 99 kilométer), majd járni egyet az ősparkban, ahol a diákok labdarúgó- és teniszpályái is vannak. Visszatérve a dombgerincre, kitérőt lehet tenni dél felé, ahol a Millenniumi-emlékmű áll, Aba Novák Vilmos freskóival, kicsit odább a Boldogasszony-kápolna látszik már messziről, amely zárva van ugyan, de a falain kívül illő elmondani egy fohászt a kriptában nyugvó bencés atyákért, majd a fából ácsolt Boldog Mór kilátó következik, ahonnan jól látszik a Bakony vonulata, a Kőris-hegyen a radarállomás „golflabdájával”.

Újdonságként pedig szerepelhet a programban az Apátsági Pincészet is, ahová épp most futott be egy német kocsi, jól szituált házaspárral és két nagy gyerekkel. Leparkolt már két osztrák rendszámú autó, kicsit pufi, kicsit hangoskodó, divatosan öltözött fiatalokkal, és egy magyar is, amelyből sűrű, hullámos ősz hajú, keskeny arcú, rövidre nyírt szakállú, aranykeretes szemüveget, öltönyt és felöltőt viselő férfi szállt ki szintén jól öltözött feleségével. Nem keveredtek össze a csoportok, külön-külön beszélgettek, duruzsoltak halkan, míg el nem jött a vezetés ideje. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy fekete reverendás, testes atya jelent meg, kerek fejjel, bagolyszerű orral, vékony drótkeretes szemüveggel, pirospozsgás orcáján barátságos mosollyal. Kezét bencés szokás szerint a reverenda előtt lelógó skapuláré alatt a széles övbe dugva megszólalt:

– Jöjjenek, kedves vendégeink! Vince atya vagyok. Általában idegenvezető mutatja be pincészetünket a látogatóknak, de ma van egy volt diákunk a csoportban – szervusz Péter, kacsintott az atya a buszos csoport egyik ötvenes tagja felé, aki lelkes laudetur Jesus Christus-szal válaszolt –, akit annak idején tanítottam, és az ő kedvéért most én leszek Önökkel. Van némi közöm a pincészethez, részem volt a létrehozásában és sok időt töltök itt azóta is, úgyhogy rendtársaim csipkelődve Vincellér-atyának kezdenek szólítani... A legjobb kezekben lesznek tehát. Tessék, fáradjanak beljebb!

A modern létesítmény folyosóján tágas pincehelyiségbe kalauzolta az atya a vendégeket. A téglaboltív alatt stílszerűen hordók sora áll, elegendő helyet hagyva a pogácsás kosárkákkal rakott asztaloknak, amely köré letelepedett a társaság. Mivel a buszos csoport, az atya kitüntető kedvességét élvező Ambrus Péterrel, a központi térséghez közelebb foglalt helyet, a külföldiek és a magyar házaspár az asztal távolabbi végéhez kerültek. Nincs meleg egy ilyen pincében, magukon hagyták a kabátokat, legfeljebb kigombolták. Mint mindig és mindenütt, néhány vaku villant, sőt Péter a videokameráját is előkapta, amikor Vince atya középre lépett, megköszörülte a torkát, és hozzákezdett előadásához.

– Kedves testvéreim, vendégeink, engedjék meg, hogy elöljáróban elmondjam pincészetünk történetét. Mivel Önök valószínűleg mindannyian jártak az imént a Főmonostorban, és végighallgatták az idegenvezető előadását, már csak utalnom kell rá, hogy a pannonhalmi bencés kultúra, illetve azon belül a Főapátság és a bor kapcsolata, kisebb-nagyobb megszakításokkal, immáron ezeréves. E terület széles, lankás, napos domboldalain a rómaiak kezdték a szőlőművelést, a bencés szerzetesek pedig a 996-os kolostoralapítástól kezdődően folytatták.

A török terjeszkedés idejében a szerzetesek kétszer is a monostor elhagyására kényszerültek, II. József pedig feloszlatta a szerzetesrendeket, és a rend visszaállításakor a szőlők egy részét kapta csak vissza a monostor. 1945-ben a főapátságtól elvették szőlőinek nagy részét, csak egy töredék marad meg, de pár év múlva a rend ezeket is felajánlotta a helyi termelőszövetkezetnek, mert a nehéz gazdasági viszonyok miatt fenntartásuk lehetetlen volt.

A 90-es évek vége felé merült fel az apátsági borászat újraindításának gondolata. Közel ötvenhektáros birtokon jelenleg 13,5 hektár frissen telepített szőlő zöldell. A pannonhalmi szőlő- és borgazdaság újraindításához szükséges hátteret a Magyar Külkereskedelmi Bank tulajdonostársként való megjelenésével sikerült biztosítani.

Milyen szálakon kapcsolódik a Pannonhalmi Főapátság a magyar borkultúra tradícióihoz? – folytatta előadását Vince atya, miközben két asszonyság poharakat rakott a vendégek elé. – Jézus és tanítványai utolsó vacsorájára emlékeztető katolikus istentisztelet egyik fontos alapanyaga a bor. Ezért ősidők óta a szerzetesközösségek arra törekedtek, hogy misebor-szükségletüket önerőből állítsák elő. A mi szőlő- és borgazdaságunk a 19. század végére jutott el odáig, hogy boraink palackozott formában is forgalomba kerülhettek. Ma pedig a piaci szempontból is jól működő vállalkozás nagymértékben segíti a tanítás anyagi feltételeinek javítását, sőt diákjaink a nyári szünetben és a szüreti időszakban testközelből ismerhetik meg a szőlő- és borkultúra mindennapos gyakorlatát. Egy ragyogó őszi délutánon végzett szüreti munka, esetleg a diákotthoni nevelő által engedélyezett néhány pohár bor társaságában, nagy élmény a fiúknak! A tradíció újjáélesztése egyben visszatalálás a gyökereinkhez. Isten áldjon meg mindenkit, aki segít nekünk ebben, és aki együtt örül velünk!

Vince atya felemelte az asztal széléről a maga poharát, a fény felé tartotta, hunyorított szemmel megvizsgálta színét: – Kezdjük a kóstolást a talán legjellegzetesebb borunkkal. A neve Pannonhalmi Tricollis Cuvéé. A Pannonhalmi Apátsági Pincészet alapbora ez, amely már a pincészet megindulása óta folyamatosan megjelenik a piacon. Ez a szép cuvée méltán tükrözi az ezeréves bencés borászati hagyományok meglétét. A Tricollis, amely magyarul három dombot jelent, egyben jelképezi a pannonhalmi bencések régi kolostorának hármas hegyét, de jelöli a három különböző dűlőről szüretelt szőlő, és a belőlük készült bor hármas egységét. Az Olaszrizling adja a bor alapját, a Rajnai Rizling a finom, üde savakat, a Fűszeres Tramini pedig egy pici fűszerességet, egzotikumot kölcsönöz az italnak. Kedves egészségükre!

– Önnek is egészségére, atya! Egészségetekre! Zum wohl! – hangzottak a pohárköszöntők az asztal körül, vidám zsibongássá folyva össze. Mindenki felemelte poharát, és szakértően, vagy annak mutatni igyekezve magát, megforgatta, beleszimatolt, majd kortyolgatni kezdte a bort. Oldódott a hangulat, falatozták a pogácsát a vendégek, borral öblítve le a torkukat.

Péter közben Vince atyához fordult. – Emlékszem, amikor Falus Zoli hajnalban ministrált a Bazilika mellékoltáránál egy idős atyának, és beleivott a boros ámpolnába. Az atya meg épp hátranézett és meglátta. Zoli halálra rémült, mert ha ez kiderül, kicsapják az iskolából, és lesz otthon is haddelhadd! A sekrestyében aztán megkérte az atyát, hogy ne szóljon senkinek, és rendes volt az öreg, csakugyan nem tudódott ki a csíny. Zolival együtt érettségiztünk, ma főorvos a miskolci kórházban.

Vince atya dödögve nevetett. – Nagy kópé volt ez a Zoli, de igen rendes gyerek. Azon a pár csepp miseboron meg nem múlt semmi...

Vince atya újból szólásra emelkedett. – Kóstoljuk most meg egy másik borunkat is, a Szent Martinus cuvée-t. Talán nem kell magyaráznom, honnan származik a neve: Szent Márton tiszt volt a római légióban, aki megkeresztelkedett. Egy alkalommal, amikor koldussal találkozott, és nem volt mit adnia neki, kardjával kettévágta köpenyét, és azt terítette a szegény ember vállára. Később Tours püspöke lett. A hagyomány szerint itt, e vidéken született, így ő lett monostorunk védőszentje, tőle származik a kolostor alatti falu, Győrszentmárton neve, sőt a monostor helyét is Szent Márton hegyének hívták, mígnem Kazinczy elnevezte Pannonhalmának. Ez az újborunk Fűszeres tramini és Királyleányka fajtákból készül.

Most ismét a fény felé emelte poharát az atya, de ekkor megállt a keze a levegőben. Valami dermesztően furcsát, oda nem illőt látott. A külön érkezett magyar házaspár férfitagja épp vele szemben ült, az asztal túlsó végén. Ő nem hagyta az asztalon fehér papírszalvétáját, nem is terítette az ölébe, mint néhányan, hanem szétterítve kisimította maga előtt az asztalon, a zsebéből elővett egy kis fényes fémdobozt, abból kirakott a szalvétára egy kerek ostyát, kezével keresztet rajzolva fölötte a levegőben megáldotta, majd, nem hangosan, de azért érthetően így szólt: – Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem! Ezt követően kettétörte, a szájába vette, és lenyelte.

Vince atya megdöbbent. Jézus szavai az utolsó vacsoráról, egyben az átváltoztatás szavai a szentmiséből! A legszentebb ige, a legszentebb misztérium! A felindulástól reszkető kézzel tette le poharát, és felháborodottan, indulatosan szólt rá a vendégre: – Amit Ön most kimondott, az nekünk, szerzeteseknek, és minden hívőnek szent! Ilyen körülmények között és így kimondva pedig szentségtörés! Kérem, tisztelje a helyet, tisztelje a jelenlevők érzelmeit, és legfőképpen tisztelje Istenünket, Jézus Krisztust, és a vallásunkat. Ne űzzön ízetlen tréfát az eucharisztiából, a szentmise szertartásából!

Az asztalfőn ülő férfi arcán nem látszott, hogy hatással lennének rá e szavak. Nyugodt és komoly maradt. Miközben felesége videóra vette a jelenetet, felállt, két kezét borospohara fölé emelte, majd miközben erős, hangos szóval ismét beszélni kezdett, széttárta karjait, jobbra-balra is elfordulva, mintegy az egész pincére kiterjesztve mondanivalójának értelmét: – Vegyétek és igyátok, mert ez az én vérem, amely értetek és sokakért adatik, a bűnök bocsánatára. Cselekedjetek így az én emlékezetemre!

A vendégek zavartan elhallgattak, még a külföldiek is érezték, hogy most valami rendkívüli, otromba, szörnyű dolog történt. Olyasmi, amiért muzulmán országban azonnali halálra kövezés, a jeruzsálemi Siratófalnál helyszíni lincselés járna, illetve amíg hatalmában állt, az Egyház is fellobbantotta volna az Inkvizíció máglyáját. Vince atya iszonyodva meredt a szentséggyalázó, feketemiséző férfire, aki kiitta boros poharát, zsebre tette ostyatartóját, és most sietség nélkül megindult kifelé, nyomában a feleségével. Ismerős az arca – de honnan? Az intelligens tekintet, a gyakori mosoly ráncai a szeme sarkában, a fegyelmezettségről tanúskodó ajkak... Hiszen ez Ádám atya! Ádám atya, a volt bencés rendtárs, aki három évtizeddel ezelőtt elhagyta a szerzetet, világi ember lett és megházasodott. Soha többé nem mutatkozott errefelé. A szakáll miatt nem lehetett azonnal felismerni, de ő az, semmi kétség!

– Ádám atya! – kiáltott rá összeszedve magát Vince atya. Ám a férfi oda se fordult. Párját udvariasan előreengedve kisétált, majd hamarosan kocsiajtók csapódása és távolodó motorzúgás hallatszott. Ez volt az egyetlen zaj a pince csendjében, még Péter is zavartan kikapcsolta a videót. Vince atya látható erőfeszítéssel uralkodott magán, és próbálta összeszedni magát. – Kedves vendégeink, testvéreim – nyögte ki –, szörnyű dolog történt. Egy eltévelyedett testvérünk csúfot űzött vallásunkból, szentségtörést követett el. Kérem, ne érintsék többé boros poharukat. Hitünk szerint azok már Krisztus eucharisztikus vérét tartalmazzák – amely valódi bor és Jézus valódi vére ugyanakkor. Meginni csakis szentmiseáldozat bemutatása közben, akkor is csak a miséző papnak szabad. Sajnálom, be kell fejeznünk látogatásukat. Kérem, távozzanak most, és tartsák meg maguknak azt, aminek szem- és fültanúi lettek. Az Úr legyen veletek!

– És a te lelkeddel! – visszhangozta Péter, míg a többiek köszönésféléket mormolva vonultak kifelé. A buszos csoportból valaki németül magyarázta a fejüket hitetlenkedve csóváló külföldieknek, hogy mi történt. Hamarosan kiürült a pincészet előtti térség. Odabent Vince atya ráparancsolt a két felszolgáló asszonyra: – Hagyjanak mindent úgy, ahogy van. Ne nyúljanak semmihez. Menjenek, kérem haza, és ne beszéljenek az itt történtekről. Majd, egyedül maradva, úgy állt egy darabig, mint akit villám sújtott. Aztán a falon függő feszület felé fordult, nehézkesen lezökkenve térdre ereszkedett, keresztet vetett, összetette két kezét, és gyötrődő sóhajként tört fel melléből a fohász: – Mindenható örök Isten, bocsásd meg az iménti bűnt, bocsáss meg minden ellened vétkezőnek. Engedd, hogy imádságunkkal és áldozatunkkal kiengeszteljünk Téged!3

3

Első emeleti lakosztályában, amelynek mérete és berendezése még a 19. századi főapátok egyházi és világi hatalmát, közjogi méltóságát, illetve a Rend mágnásokét felülmúló földbirtokát és uralkodókét megszégyenítő vagyonát jelképezte, Lányi Herbert főapát épp az ablakban állt. Lenézett Szent István királynak a pápától koronát hozó Asztrik püspök bronzszobrára, és az ablakával épp szemben arra a hatalmas, többszörös életnagyságú domborműre, amely azt a jelenetet ábrázolja, midőn István a bencések gondjára bízza trónörökös fiát, a később szintén szentté avatott Imrét. Kicsit jobbra, a kollégium és diákotthon mellett, a sokorói dombság távolabbi vonulatáig szállt a tekintete. A bencések mindig is előszeretettel építkeztek hegytetőn – úgy érezték, hogy ez kitágítja látókörüket, emelkedett szellemhez segíti őket, mintegy onnan, a magasból ragyogtatják a vallás és a tudás fényét a vidékre. Magas, jó kiállású és intelligens arcú, szemüveges férfi volt a főapát, szakterülete a matematika, amelyet tanított is a gimnáziumban. Most szokatlanul erős kopogtatásra fordult hátra:

– Szabad!

– Főapát úr, azonnali kihallgatást kérek – bukott be Vince atya a magas ajtón.

– Mi történt, Vince testvér, egészen ki vagy kelve magadból.

– Főapát úr, iszonyú szentséggyalázás történt a Borászatban, egy látogatócsoport borkóstolása közben.

– Szentséggyalázás? – kérdezte meghökkenve Lányi Herbert főapát, keresztet vetve. – Foglalj helyet, Vince testvér, és tájékoztass részletesen. Vince atya megtörten rogyott székbe, még mindig zihálva kissé, mert sietve tette meg a dombra felvezető utat, és tőle telhetően iparkodott a rendház lépcsőin is.

– Ma, egy öregdiákunk kedvéért, én vezettem az egyik csoportot – kezdte az atya, majd sorra-rendre elmesélte az eseményeket. Herbert főapát egyszer sem szakította félbe. Egyre jobban elképedve, de fegyelmezetten hallgatta végig az előadást, majd elgondolkodott és ismét keresztet vetett.

– Uram, bocsáss meg az ellened vétkezőknek! Megdöbbentő cselekedet. Soha nem hallottunk még ilyenről. Valószínűleg nincs rá példa Egyházunk kétezer éves történetében. Pillanatnyilag nehéz is felmérni, milyen következményekkel jár Ádám testvérünk tette. Sok mindenre kell gondolnunk, és intézkedésekre lesz szükség. Helyeslem, Vince testvér, hogy ügyeltél az eucharisztikus bor tiszteletére, és hogy azonnal kiürítetted, lezártad a helyiséget. Azt illetően azonban, hogy mennyire tartják majd tiszteletben titoktartási kérésedet a szem- és fültanúk, vannak kételyeim. Maradj még, azonnal hívom Metód atyát is, hiszen mint perjelnek, tájékozva kell lennie erről az ügyről, amelynek nemcsak szakrális aspektusai vannak, hanem gazdaságiak is. És legyen jelen a hittudományi kérdésekben különösen jártas László atya.

A telefonon hívott két atya perceken belül belépett – Laudetur Jesus Christus.

– In aeternum, ámen! – üljetek le, Metód testvér és László testvér. Nagyon sajnálatos ügyben tanácskozunk. Vince atya mindjárt elmondja azt a történetet, amely miatt hívattalak benneteket.

Az események végighallgatása közben az ötvenes, egyházi és világi ügyekben igencsak jártas, sápadt arcú, keskeny ajkú, hátrafelé kopaszodó Dobor Metód arcán érzelmek viharzottak, míg az idős, ösztövér, csontos koponyájú, mély üregből villogó szemű László atya, akinek aszkéta-alakján csak úgy libegett a reverenda, egyre jobban felindult a haragtól.

– Ádám atya felszentelt pap – mondta. – Mint tudjuk, ezen nem változtat, hogy kilépett a rendből, és hosszú ideje bűnben él. Ettől még érvényes az általa bemutatott szentmiseáldozat, megtörtént a kenyér és a bor átváltozása Krisztus eucharisztikus testévé és vérévé akkor is, ha ő maga nem hisz már benne.

– Mondd Vince atya, tehát magához vette Ádám testvér az átváltoztatott ostyát és bort? – kérdezte Herbert apát.

– Igen. Megette az ostyát és kiitta poharából a bort.

– Azzal csak fokozta szentségtörésének súlyosságát. De mi lehetett a célja az egésszel?

– Van egy sejtésem, Főapát úr – mondta gondterhelten ráncolva homlokát Metód atya. – Ádám testvér haragban vált meg Rendünktől. Ellenszenve valószínűleg mindmáig tart. Meg akart alázni, kellemetlen helyzetbe akart hozni minket, kárt akart okozni nekünk.

– Botrányt okozott egy meglehetősen szűk körben, szétkergetett egy borkóstolást. Bűnnek súlyos ugyan, de kicsinyes, jelentéktelen bosszú lenne valamilyen sérelemért. Még ha nem is törődik tettének bűnös voltával, valahogy aránytalan az egész. Netán az okoz neki kicsinyes örömöt, hogy engesztelő szertartásokat mutatunk majd be?

– Kérdés, hogy mennyi bor változott át Krisztus vérévé – mondta Metód atya. – Vince atya azonnal felismerte, hogy az asztalon levő poharakban már nem az a bor van, mint annak előtte, hanem Oltáriszentség. De mi a helyzet a pinceterem hordóival? És az egész pincészettel?

– Úgy gondolod Metód testvér, hogy azokra is érvényesek voltak az átváltoztatás igéi?

– Főapát úr, tisztelettel javaslom, hogy alaposan vizsgáljuk meg ezt a kérdést. Mivelhogy ilyen esetre nincs példa, és józan ésszel fel sem volt tételezhető, hogy bekövetkezhet, nem intézkedik tételesen a kánonjog. Előírja, hogy szőlőbort kell használni, kevés vízzel vegyítve, előírja a szertartás módját és az elmondandó szavakat, rögzíti az áldozás módját és az Oltáriszentség kezelésének, tiszteletének módját, de mit sem szól az egyetlen igével átváltoztatható mennyiségről.

– Amikor misézünk – vetette közbe Vince atya –, Jézus szavainak megismétlése csakis a kehelyben levő bort változtatja át eucharisztikus vérré. A néhány lépésnyire, a ministráns ámpolnájában maradt pár cseppet már nem, a sekrestyében tárolt bort még annyira sem, a pincészetről már nem is beszélve.

– Igen, valóban. Így hisszük, így tudjuk – folytatta gondolatmenetét Metód atya. De sehol sincs említve, bocsánat a profán kifejezésért, az átváltoztatás igéjének térbeli hatálya. Az Utolsó Vacsorán nyilvánvalóan az összes tanítvány kupájában Jézus vérévé vált a bor, Júdáséban is. Sőt, ki mondhatja, hogy a boros vedrekben, amelyekből töltöttek még a vacsora folyamán, nem változott át? Annyi bor változott át, amennyire Jézus gondolt, amennyire értette a szavait. Márpedig ő miránk, áldozópapokra ruházta át az átváltoztatás képességét. Nem korlátozta, hogy csak egy kehelyre, vagy többre ad felhatalmazást. Hasonló a helyzet a kenyérrel. Tömegzarándoklaton, hadseregnek bemutatott tábori misén, ahol ezreket kell megáldoztatni, a miséző pap szavára az összes ostya átváltozik, amelyekre gondolt, a sok-sok ostyatartóban. Nem kell mindegyik fölött külön-külön elmondani az igét. Mindenki Jézus testét veheti aztán magához. Ehhez hasonlóan, nem lehetek benne biztos, de nem is zárhatom ki, hogy Ádám atya szavára átváltoztathatott az a bormennyiség, amelyre gondolt. Szétsugárzó mozdulata arra utal, hogy legalább arra a pinceteremre értette, az ott levő hordókkal együtt, de az is lehet, hogy a pincészet egészére. Különösen így kellett hogy akarja, és eszerint talán csakugyan így is történt, mivel tettével feltehetően zavart akart okozni nekünk.

– Térbeli korlátozásról csakugyan nem tudunk – mondott ellen Vince atya –, de az átváltoztatásnak nem lehet bűnös célja, márpedig itt erről van szó. Nem mi változtatjuk át a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé, hanem Egyházunk Főpapja, Jézus maga, az általa ránk hagyományozott szavaink kimondásának hatására. Jézust, tehát Istent bevonni bűnös cselekménybe – fogalmi képtelenség! Az ostya és bor a pincében nem változott, nem változhatott át.

– Isten nem akadályozza meg a bűnt, hanem meghagyja szabad akaratunkat – mutatott rá László atya. – Még az eucharisztiával, az Ő legszentebb testével kapcsolatban is. Hiszen megengedte, hogy azt a testet megkínozzák, leköpdössék, megalázzák, és keresztre feszítsék. Most talán újra megengedi, hogy próbára tegyen minket, hogy nehéz helyzetbe hozzon, amelyet meg kell oldanunk az Ő nagyobb dicsőségére. Egyházunk kánonjoga szerint, amelynek helyességén hitünk szerint maga az Úr őrködik kegyelmével, érvényes a szentmise és az átváltoztatás akkor is, ha hitét vesztett pap mutatja be, akkor is, ha bűnös személy. Remélhetjük, de nem lehetünk biztosak benne, hogy Ádám testvér átváltoztatása érvénytelen. Mivel pedig semmilyen módon nem lehet meggyőződni arról, hogy egyszerű bor vagy Krisztus vére van a poharakban, hordókban, illetve az egész borászati rendszerben, csak a nagyobb biztonság, a szentséggyalázás minél teljesebb kizárása irányában tévedhetünk. Fel kell tételeznünk, hogy végbement az átváltozás.

– Ez pedig azt jelenti, hogy azt a bort szakrálisan kell kezelnünk, akárcsak a tabernákulumban őrzött Oltáriszentséget. Kizárólag szentmisén, szentáldozásra használható fel, profán italozásra semmiképp, még a mi szerzetesi közösségünk étkezésein sem. Kereskedelmi forgalomba pedig nem hozható – vonta le a konklúziót a főapát.

– Pontosan ez lehetett Ádám testvér célja – tűnődött Metód atya. – Zavart kelteni jövedelmező borkereskedelmünkben. Tudja jól, hogy az évente hétszázmillió forintos állami támogatásból nem tudjuk megvalósítani céljainkat. És sejtheti azt is, hogy konkrét üzleti terv alapján szállt be résztulajdonosként a Magyar Külkereskedelmi Bank. Teljesítenünk kell szállítási kötelezettségeinket partnereink, például a Magyar Bortársaság felé. Sok száz hektó minőségi borról, sok millió forintról beszélünk. Erre is tekintettel kell lennünk. Ahogy Jézus mondta: Adjátok meg az Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami a császáré!

– A probléma tehát kettős természetű – foglalta össze a főapát. A hitelvi kérdésen túl az is számít, hogy mit hisz, illetve mit hisz el a vásárlóközönség. Ha sikerül rosszindulatú propagandával széles körben megismertetni az itt történteket, az súlyosan hatna ránk. Ha fellendítené az üzletet, azt nem vállalhatnánk, ha lerombolná, azt nem tűrhetnénk. Elsőként természetesen Istennek kell megadnunk, ami Őt illeti. Még ma délután processzust vezetek a Bazilikából a pincészetbe. Megáldjuk a helyet, könyörgést mutatunk be az elkövetett szentségtörés bocsánatára, és Ádám testvér bűnének bocsánatára. Begyűjtjük a poharakban és kancsókban maradt bort, és Oltáriszentséghez illően helyezzük el, tiszteljük. A borforgalmazást pedig a kérdés tisztázásáig leállítjuk. Metód atya, kezdj tárgyalásokat átvevőinkkel a szállítások szüneteltetéséről. Jogászunkkal, Herceg doktorral pedig beszéld meg, tehetünk-e jogi lépéseket Ádám testvér ellen. Imádkozunk megtévedt testvérünkért, de károkozásának anyagi következményeit viselnie kellene, ha lehetséges. László atya, kérlek, te gondold át még egyszer a kérdést. És maximálisan törekedjünk a borforgalmazás mielőbbi újraindítására! Mindenkitől folyamatos tájékoztatást kérek. Pax vobiscum!

4

Hazafelé, Kaposvárra buszozva Ambrus Pétert megkérdezte a felesége, gömbölyded, negyvenes, barna asszony, egyébként buzgó templomba-járó:

– Te Péter, mi volt ez az egész? Olyan furcsán éreztem magam, teljesen felzaklatott a jelenet...

– Magam se igazodom el rajta. Egészen meg vagyok zavarodva. Ádám atyára jól emlékszem, hiszen Neked is mesélgettem róla. Tudod, ő volt a némettanárunk, aki származása okán kapta ezt a feladatot a Rendtől. Míg a másik nyelvtanár, Anasztáz atya óráin halálra untuk magunkat, nála mindig sistergett a levegő. Nagyon szigorú volt, csak úgy hullottak az elégtelenek, buktatott is szorgosan. Ugyanakkor nagyon szépen tudott felolvasni német szépirodalmat – de kár, hogy buta fiatal fejjel elszabotáltam a tanulást... Na, de visszatérve Ádám atyára, nem szabadultunk tőle villanyoltás után sem. Zseblámpával járta a hálótermeket, megnézte mindenkinek a cipőjét az ágy végénél. Akié piszkos volt, azt szelíden felrázta: – Eredj csak ki, fiam, pucold fényesre! A szüleid sokat dolgoztak, hogy jó cipőd legyen, becsüld meg!

– Nem lehetett valami népszerű...

– Szerettük. Érezni lehetett rajta, hogy nem kitolásból szórakozik velünk, hanem jót akar. Később csatlakozott Hámor Kálmán testnevelő tanár természetjáró köréhez – hiszen erről is hallottál már. Érettségi után például Hideg-hegyre mentünk sí-táborba, ahol persze sátrakban aludtunk. Nappal sízés, estefelé vacsora és szerény mulatozás a turistaházban, éjjel didergés a hálózsákban. Ádám atya velünk együtt cipelte fel jókora hátizsákját és a vállára vetett síléceit, a mienk mellett állította fel sátrát a hegytetőn. Rokonszenves, férfias jelenség volt civilben, látszott, hogy neki is vágja a vállát a zsák szíja, ő is megizzadt rendesen, de mindig megőrizte jó kedvét. Egészen más volt, mint a szintén velünk tartó Anzelm atya, a biológiatanár, aki pengére összeszorított ajakkal, szigorú arccal hajtotta magát. Neki mintha vezeklés, önsanyargatás lett volna a túra. Talán ez a felfogása is szerepet játszott aztán a Baradla-barlangi tragédiában, ahol meghalt két diákja, és a balatoni majdnem-halálesetben, ahol sorsára hagyott egy lányt. Ádám atya normális emberként viselkedett. Csak akkor mutatkozott meg papként, amikor az erdőben oltárként a hóra fektette síléceit, kipakolta hátizsákjából a kegyszereket, és pillanatok alatt misét mondott nekünk. Ugyanazt az ostyatartót használta, mint most! Nagyon rokonszenves páter volt, az egyik legkedveltebb.

– És ez a jelenet, az előbb?

– Ádám atya régen kilépett a Rendből. Egyszer még meg is látogattam egy biciklitúrám közben Tatabányán. Akkor még, úgy emlékszem, világi papként működött, csupán a bencéseket hagyta faképnél. Aztán, ahogy hallom, megnősült. Nem egyedi eset. Az Egyház persze egyszer s mindenkorra papnak tekinti: a szentelt olajat nem dörzsölheti le a homlokáról senki. Szentségi házasságot sohasem köthet, a hivatalos felfogás szerint bűnben él. Kétlem, hogy kaphat-e majd egyházi temetést. Egyébként úgy hallottam, hogy nem erkölcsi lazaságból lépett le. Épp ellenkezőleg: nem tudta elviselni, hogy a szent engedelmesség nevében mindig fejet kell hajtania a begyöpösödött fejű öreg szerzetesek előtt. Reformokat szeretett volna, többek között éppen a diákság érdekében, azért, hogy megfeleljen a Rend a mai kor kihívásainak. Vereséget szenvedett, és elment. Talán úgy érzi, hogy maradt törleszteni valója a vaskalaposokkal szemben. Egyébként fura belegondolni, de ez a különös mise-szerűség, amit az előbb bemutatott, szerintem közelebb állt Jézus utolsó vacsorájához, és az ókeresztények agapé szeretetlakomájához, mint a kanonizált szertartás szerint celebrált tömjénes nagymisék, amelyeket mostanában látni odafenn, a Székesegyházban. Talán épp ezért szikrázott úgy a feszültség közte és Vince atya között.

– Szomorú história. Nekem olyan szép Pannonhalma. Az a hatalmas, ezeréves kolostor, és a gimnázium, amely az utánpótlását adja... Lélekben felfrissülve jövök el onnan mindig.

– Hát, tudod, nem olyan idilli a kép, mint gondolnád. Száz éve mintegy kétszáz szerzetes élt a Szent Hegyen. Sokan igazi hivatástudatból lettek bencések, mások egyedül így törhettek ki a nyomorúságból. Beállt szerzetesnek a tehetségesebb zsellérgyerek, aztán amikor kiment ellenőrizni a munkát a szőlőbe, kézcsókkal köszöntötték az öreg parasztemberek, akik a szülei lehettek volna. Ma már nem nagy egzisztencia bencésnek állni. Tudod hányan maradtak? Nem egészen ötvenen. Még a gimnáziumot sem tudják kistafírozni tanerőkkel. A mi időnkben, az ötvenes évek végén jött az első világi tanár, Hámor Kálmán – egyébként a szintén kiugrott addigi testnevelő, egy szerzetespap pótlására. Ma már a tanári kar nagy része civilekből áll, közülük többen nők, ami régen egyszerűen elképzelhetetlen lett volna.

– Ilyen kevesen vannak abban az óriási épületkomplexumban?

– Nagy része szeretetotthon, idős papoknak és szerzeteseknek. Nem sok fiatalt vonz Szent Benedek regulája. Minden osztályból felcsapnak páran „papipari tanulónak”, de van lemorzsolódás, és nem is mind marad ott bencésnek: néhányan világi papok lesznek. Számában megfogyatkozott a bencés rend, de ez nem feltétlenül vált hátrányára.

Csendben, gondolataikba merülve autóztak tovább, amikor megszólalt Ambrus Péter mobiltelefonja: – Szervusz Péter, Vince atya vagyok. Nem zavarlak?

– Dicsértessék, atya! Tessék parancsolni!

– Olyan hirtelen ért véget a mai találkozás, és olyan szörnyű körülmények között. El sem búcsúztam tőled. Most szeretnélek megkérni valamire. Ha jól láttam, felvetted a borkóstoláson történteket.

Elkérhetnénk a felvételt? Még egyszer megnéznénk, kielemeznénk, talán szükségünk lenne rá bizonyítási eljárásban is.

– Nagyon szívesen, Vince atya. Amint hazaérünk, DVD-lemezre másolom és elküldöm postán.

– Köszönjük szépen, fiam. Áldjon meg az Isten!

5

Már sötétedett, amikor kis menet indult a bazilikából a pincészet felé. Elöl, párosával négy szerzetes fekete reverendája suhogott, utánuk a főapát következett, egyedül, majd újabb hat szerzetes zárta a sort. Mindenkinél gyertyamécses égett, halk, dallamos gregorián énekük bűnbocsánatért könyörgött. Vince atya kinyitotta a kulcsra zárt kaput, villanyt gyújtott, és a társaság bevonult a kóstolóterembe. Üres, teli és félig kiivott poharak az asztalon, rúzsnyomokkal és szájlenyomatokkal a peremükön, boroskancsók, pogácsás kosárkák a maradékkal, morzsa és néhány borfolt körülöttük. Egy véget ért mulatság sivár helyszíne lenne máskor is, de most különösen lehangoló. Felsorakoztak és letérdeltek a szerzetesek.

– Könyörögjünk! – szólalt meg kántáló hangon a főapát. – Urunk Istenünk, ki megváltó Szent Fiad teste és vére által üdvözítetted az embert, és ránk ruháztad a hatalmat, hogy testeddé és véreddé változtassuk a kenyeret és a bort, bocsásd meg eltévedt bárányunk szentségtörő cselekedetét. Ámen.

Az atyák egyike levette a fedelet egy kivételesen nagy aranykehelyről, amelyet a Rend kincstárából vettek ki ez alkalomra, a többiek pedig, minden egyes alkalommal térdet hajtva, nagy alázattal felemelték a kancsókat és poharakat, hogy a kehelybe öntsék a maradékot. Utána szenteltvízzel letörölték az asztalt és mindent, amit érinthetett az eucharisztikus kenyér és vér, elénekelték a megszentségtelenített szakrális helyek újraszentelésére előírt latin énekeket, a főapát szenteltvizet hintett szét, majd a menet visszatért a kolostorba. A bort, amely most már Krisztus vére, a bazilika szentélyében helyezték el, de nem az örökmécsessel jelölt szentségtartóban, mert abban nem fért volna el, hanem egy mellékoltáron. Az esti közös zsolozsmára mindennel végeztek. Odalenn, a pincében, holnap már munkához láthat az apácákból álló takarító személyzet, noha újabb intézkedésig zárva marad a látogatópince, nem engedik be a bejelentkezett csoportokat sem.

6

Herceg Gyula ügyvéd győri lakásán már reggel nyolckor csörgött a telefon. Metód atya volt a vonalban. – Jó reggelt, ügyvéd úr! Nem zavarok?

A magas, testes, galambősz hajú, kedves modorú, született világfi tevékenykedett a Pannonhalmi Főapátság jogtanácsadójaként. – Dehogy, Metód atya, a világért sem! Csak nem a tegnapi kínos incidens ügyében keres?

– Hát máris tud róla?

– Korán kelő ember vagyok. Korral jár... No meg hozzám előbb dobják be a Kisalföldet, mintsem eljutna Pannonhalmára. Hja, már a posta sem a régi!

– Megjelent az újságban? Szívesebben tartottuk volna zárt körben az információt. Meg is kértük hallgatásra a jelenlevőket.

– Késő bánat. Túl sokan voltak. Alkalmazottak, vendégek, magyarok és külföldiek. Persze, hogy kifecsegték, azóta nyilván számos, egyre jobban kiszínezett történet kering.

– Felolvasná a lényeget a cikkből?

– Szívesen. A címe: Feketemise a kolostor pincéjében. Idézek: „egy ördögi látogató sátáni fondorlattal elmondta a katolikus mise átváltoztatási szavait az Apátsági Pincészet borkészlete fölött. A bencések jelen levő képviselője, Vince atya, azonnal véget vetett a borkóstolásnak, és eltávolította a vendégeket. Kérdés, mihez kezdhet a Rend ilyen mennyiségű borral, amely a szerzetesek hite szerint egyben Krisztus vére” – eddig az idézet.

– Főapát úr megbízott, hogy tanácskozzam meg önnel az esetleges jogi következményeket és lépéseket.

– Egy óra múlva ott vagyok Pannonhalmán.

– Köszönöm.

Amikor az ügyvéd belépett a gazdasági irodába, Metód atya éppen telefonált. – Bocsánat egy pillanatra, a Bortársasággal beszélek – tapasztotta tenyerét a hallgatóra. – Elnézést, Béla! Látogatóm jött, de azért fejezzük be. Szóval olyasmi történt nálunk, amit egy átlagos borászatban üzemi balesetnek neveznének. Nem, senki sem sérült meg, nem esett kár a technológiai berendezésben, és semmi baja a bornak. Azaz... mégis. Nem szeretnék erről most telefonon beszélni. Csakis személyesen. A jelen pillanatban arra kérlek, hogy ne küldjétek a ma esedékes teherautót, nem tudjuk megrakni. Hogy mondod? Már úton van? Nem tudod visszahívni? Igen, értem, hogy várják az árut a vevők. Nagyon sajnáljuk. Igyekszünk megoldást találni. Hát, nem tudom mennyi idő... Napokba, a legrosszabb esetben hetekbe telhet. Micsoda? Kötbért kell fizetnetek, és áthárítjátok ránk? Bocsáss meg, Géza, kérek egy kis haladékot. Hamarosan újra hívlak. Köszönöm, viszonthallásra!

– Máris kezdődnek a problémák. Mekkora bormennyiséget érint valójában az átváltoztatás? – kérdezte doktor Herceg Gyula.

– Nem tudjuk. Mivel az átváltoztatás során semmilyen érzékelhető, vagy kimutatható jellemzője nem változik a bornak, nem is állapíthatjuk meg. Hitbéli kérdés. Imádkozunk, hogy a helyes válaszra jussunk.

– Jogi szempontból kétféle aspektussal kell foglalkoznunk –, fejtegette Herceg ügyvéd. A szerződéses kötelezettségek nem teljesítéséből adódó veszélyekkel és Ádám atya esetleges felelősségre vonásával, kártérítésre kötelezésével. Ami az elsőt illeti, a szerződésekben benne van, hogy vitás kérdés esetén a Győr - Sopron - Moson megyei bíróság illetékes. A szállítás elmaradása esetén perelhet elmaradt hasznáért, illetve üzletvesztésből, piacvesztésből eredő káráért a megrendelő. Ilyen esetben a mi feladatunk bizonyítani, hogy minden tőlünk telhetőt és elvárhatót megtettünk a szerződés teljesítése érdekében. Nincs a világnak az a bírósága, amely elfogadná érvként, hogy azért nem szállítottuk le az árut, mert az időközben átváltozott Krisztus vérévé. Elfogadhatatlan érvelés esetén pedig minket terhel a teljes kártérítési kötelezettség. Ez több millió forintra rúghat. És ez még nem minden. Mint résztulajdonos, a Magyar kereskedelmi és Hitelbank pert indíthat ellenünk a vele kötött szerződés felrúgásáért. Ha elveszítjük, amire minden esélyünk megvan, felmondhatja a résztulajdonlást, kiveszi saját részét, amely jelenleg azért a felénél jóval nagyobb hányad, a bíróság ítélete alapján kifizet minket a kisebb résztulajdonunkért, majd úgy kiárulja azt a bort, mint annak a rendje. Mégis megtörténik a szentségtörés, amit annyira el akartunk kerülni, és ráadásul elesünk attól a jövedelemtől, amellyel céljait akarja megvalósítani a Rend. Katasztrófa.

– Csehül állunk a második kérdéssel is – folytatta egy csésze kávé után a jogtanácsos. – Ádám atya, azaz használjuk csak ez esetben a polgári nevét, hiszen hivatalosan azon szerepel, tehát Popovics Tódor ellen polgári pert indíthatnánk, szándékos rongálás címén, kárunk megtérítését követelve. De miben áll ez a rongálás?

– Eladhatatlanná tette a termékünket, több millió forintnyi értékben. Emiatt buktuk el szerződéseinket, és veszítettük el egy jelentős jövedelemforrásunkat.

– A termék eladhatatlansága eszmei természetű, semmiképp sem igazolható. Ha egy zsidó cukrász kifogásolja, hogy neki kóser margarinként adtak el valamit, amiről kiderült, hogy nem az, mert disznózsírt tartalmaz, akkor a bíróság kirendelhet egy szakértőt, aki vegyelemzi a terméket, és tisztázza, hogy megalapozott-e a kifogás. A mi esetünkben mit állapíthat meg egy igazságügyi szakértő?

– Semmit. Viszont tudható az Egyház történetéből, hittételeiből és kánonjogából, hogy mit tekintünk eucharisztikus szentségnek, és hogy mitől lesz azzá a bor. Tanúkkal, videofelvétellel igazolhatjuk, hogy pontosan ez történt. Előidézője jogilag felelős.

– Kétlem. Már jómagam is utánanéztem. Ha az illető nem akarta átváltoztatni a bort, ha nem kimondottan Jézus cselekményét kívánta megismételni, akkor csak bor maradt a poharakban és a pincészetben. Nem történt meg az eucharisztikus átváltozás. A bíróság előtt akár hivatkozhat erre: ő csak tréfált, szerepet játszott. Önöknek meg azt mondja, atyám, hogy komolyan gondolta, és önök kénytelenek ennek megfelelően eljárni, mert nem kockáztathatnak meg egy minden képzeletet felülmúló léptékű szentségtörést. Attól tartok, hogy csak nevetségessé tesszük magunkat, ha jogi lépést teszünk Popovics Tódor ellen.

– Mi lehet hát a kiút?

– Kérjenek rövid türelmet a megrendelőktől. Ígérjenek kártérítést a késedelmes szállításért. Járjanak a kedvükben valamivel. Keressenek megegyezést Popoviccsal. És nagyon-nagyon gyorsan találjanak megoldást a borkereskedés újraindítására – mielőtt még felfigyel, és lépéseket tesz a Bank. Azt nem lenne szabad kiprovokálni.

7

Metód atya újabb cigarettára gyújtva töprengett valami ésszerű megoldáson, amikor felszóltak a portáról, hogy ismerős vendége érkezett, Németh Béla. Metód atyát hideg zuhanyként érte a hír. Németh Béla a Bortársaság üzletkötője, neki közvetlen partnere, akinek cége kezdettől támogatta a Pannonhalmi Apátsági Pincészet létrejöttét, segített a borok piaci bevezetésében, és minden szempontból nélkülözhetetlen partnernek bizonyult. Kóstolás közben és áldomásként nem egy pohár jófélét megittak már együtt, össze is tegeződtek. És most váratlanul, személyesen megjelenik, amikor a legkevésbé sem hiányzott! Derült égből villámcsapás. Személyesen szaladt le eléje a portára.

– Szervusz, Béla! Micsoda meglepetés! Arról volt szó, hogy újra felhívlak.

– Úgy éreztem a hangodból, hogy komolyabb baj van. Szerettem volna a leghamarabb személyesen tájékozódni, és ha módomban áll, segíteni. Mindenképp a lehető leghamarabb el kell hárítani a problémát, mert nem sokáig tudom féken tartani a vevőinket...

– Foglalj helyet – tessékelte be irodájába Bélát Metód atya. – Tölthetek egy pohárral?

– Csak egy keveset, kocsival vagyok, vissza kell mennem Pestre. Köszönöm, egészségedre!

– Egészségedre!

– Hát akkor halljam, hol szorít a cipő? Mi volt az a rejtélyes üzemi baleset?

Metód atya elmesélte a tegnap történteket.

– Értem... azaz nem értem! Szóval az a baj, hogy nem tudjátok, átváltozott-e Jézus vérévé a bor, és ha igen, mennyi.

– Pontosan.

– Visszaváltoztatni nem tudjátok?

– Nem. Ez nem varázslat, nem szemfényvesztés, nem hókuszpókusz. Egyébként, csak hogy tudd, ez a szó a szentmiséből ered. Az átváltoztatáskor a latin liturgia szerint, amelyet évszázadokig használt az Egyház, a „hic est corpus meum” azaz „ez az én testem” szavakat mondta ki a pap. Ebből torzított hókuszpókuszt a népnyelv. De, komolyra fordítva a szót, mi nem mágusok vagy alkimisták vagyunk, akik megváltoztatnak valamilyen anyagot. Az anyag, tehát a bor, ugyanaz marad, de egyidejűleg attól a pillanattól fogva Jézus vére is. Ezt nem lehet, úgymond, visszacsinálni. És nem képletesen kell érteni, mint például azt, hogy ez a pohár bor vérré vált bennem. Nem is metaforaként, mint az egri bikavért. A mi hitünk szerint ez valóságos bor és valóságos vér.

– Előre is elnézést kérek, ha valami olyat találnék kérdezni, ami bántja az érzékenységedet, de elég hiányos a vallási neveltetésem. Ha már itt van a kutya elásva, hadd értsek hozzá jobban. Nem használhatnátok fel azt a bort vagy vért a szertartásokon?

– Az egyetlen szertartás, ahol az eucharisztia szerepel, a szentmise. Minden egyes alkalommal ott, helyben történik az átváltoztatás, ez az alkalmanként újra meg újra megvalósuló csoda a lényege az egésznek. Olyan nincs, hogy a kenyeret átváltoztatjuk, a bort, azaz eucharisztikus vért meg úgy hozzuk, készletből. Egyébként is, a mi szerzetesi közösségünknek évezredekre elegendő lenne a kérdéses mennyiség. A világ összes bencésének pedig évszázadokra.

– A protestánsok nem két szín alatt áldoznak?

– De igen. Ám náluk az úrvacsora nem állandó eleme az istentiszteletnek; többnyire csak nagyobb ünnepeken kerül rá sor. A bort akkor is csak kiskanálnyi mennyiségben veszik magukhoz. Ami a hitelveket illeti, tagadják az átlényegülést és a testi-lelki jelenlétet. Ebből adódóan az úrvacsora kiosztása után megmaradt kenyeret és bort nem őrzik, és nem tisztelik. A mi problémás borunk felhasználása szempontjából nincs átjárás a két vallás között.

– Azt mondhatjuk tehát, hogy a protestánsokkal nem lehetne ily módon kibabrálni, veletek viszont, noha Jézusnak ugyanazokra a szavaira hivatkoztok, igen?

– Noha bántó hallani a számunkra legszentebb dolgok ennyire redukáló megfogalmazását, azt kell válaszolnom, hogy csakugyan így áll a dolog.

– Meghirdethetnétek nagyszabású katolikus zarándoklatot Pannonhalmán, két szín alatti áldoztatással. Kérjetek felmentést a szertartásrend alól Rómából. Közösen szervezhetnénk meg.

– Te alapvetően üzletemberi szempontból közelíted meg a kérdést, amely számunkra merőben spirituális. Róma sohasem adna felmentést, különösen ily profán indokból nem. És ha mégis, évekbe telne. Felejtsd el a közös rendezvényt. Meg aztán volna még egy nehézség. Igazából nem tudjuk, hogy a pincészetben található bormennyiségnek mekkora része változott át. Tegyük fel, hogy tömegeket áldoztatni akarnánk vele. Honnan tudhatnánk, hogy hányan áldoztak meg a Szent Vérrel, és hányan kortyoltak közönséges bort?

– Az ő szempontjukból nem tökéletesen mindegy?

– Hát... végül is, de igen. A hívő egy bizonyos lelkiséggel járul áldozni, és ő nem tudja, nem tudhatja, hogy átváltoztatta-e a pap az ostyát, vagy sem, mondjuk, mert pillanatnyi elmezavarban rosszul mondta a szavakat, vagy egyáltalán ki sem mondta őket. A hívőnek mindenképp úgy számít, hogy ő megáldozott. Nem szükséges, hogy Jézus eucharisztikus testét vegye magához, azonos a hatás egy darab ostyával is. Csak hinnie kell, hogy átváltozott! És, igazából, noha nem fogadjuk el a protestánsok gyakorlatát, el kell ismernünk, hogy az ő híveik is üdvözülhetnek, az ő úrvacsorájukkal. Amelyről ugyebár saját maguk kétlik, hogy valóban Jézus teste és vére-e, vagy csak egyszerűen „ezt cselekszik az ő emlékezetére”. Tehát jó irányban tapogatózol a saját racionális észjárásoddal. Nekünk azonban a mi hitünk, a mi előírásaink szerint kell eljárnunk, amelyek nem racionálisak, hanem transzcendensek.

– Ne haragudj, de kérdeznék még valamit. Csak, hogy világosabban lássam a nehézségeteket. Amikor egy nagymisén megáldoztattok több száz hívőt, akkor ők a hitetek szerint Jézus Krisztus testét hordozzák a magukéban. Mint megannyi élő szentségtartó vonulnak ki a templomból, és szélednek szét az utcán. Odabenn, a templomban, térdre estek, földig hajoltok a monstrancia előtt, de ugyanaz az oltáriszentség mintha már nem érdemelne tiszteletet, amint valakinek a gyomrában található. És meddig számít annak? Amíg meg nem emészti a delikvens? És hogy van ez a borral?

Addig Szent Vér, amíg össze nem keveredik az emésztőnedvekkel?

– Fura gondolataid vannak. Sőt, bizarrak. Megvallom, mi sohasem foglalkoztunk a kérdéssel ilyen profán szempontból. Számunkra szakrális, szimbolikus cselekedetről van szó, amely megtörténik az áldozással, azaz a kenyér és a bor lenyelésével. Ez a gondolatod egyébként, hogy minden megáldozott ember élő szentségtartóként lép ki a templomból, és vegyül el a többi ember között, annyira új és szép, hogy felhasználhatjuk majd szentbeszédeinkben is. Visszatérve azonban a tárgyszerű kérdésre, nem tudjuk, meddig számít az áldozás után Krisztus testének és vérének, de ez nem is érdekes. Számunkra az a fontos, hogy az átváltoztatás és az áldozás között annak számít, ezért nem hozható kereskedelmi forgalomba a borunk.

– Sajnálom, de ezzel én nem állhatok elő a főnökeim és az üzletfeleim előtt.

– Megértlek. Eddigi, és remélem jövőbeli, kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatunk érdekében mégis megkérlek, hogy tartsd valahogy a frontot. Nagyon igyekszünk mielőbb kitalálni valamit.

– Addig is, nincs olyan készletetek, amelyre nem terjedhetett ki az átváltoztatás? Amelyet biztonságos távolságban tároltatok?

– Van valamennyi itt, a Főmonostor pincéjében. Nem sok, és nem ugyanaz a számítógépes folyamatirányítással szabályozott minőség. Nem igazán piacképes, még átmeneti megoldásként sem.

– Hát akkor, drukkolok nektek. És most indulnom kell...

– Várj még egy percet, kérlek. Ha megengeded, magadra hagylak. – Metód atya kisietett, egyenesen a kolostor alatt húzódó pincerendszer felé irányítva lépteit. A konyha közelében egy kis savanyú moslékszag: itt az úgynevezett Szamárkapun viszik ki a hulladékot. Régen szamarak látták el a Szent Hegyet, vizet is a derék négylábúak hordtak háti vedrekben a Csejder-völgyből. Feljegyezték, hogy egy öreg szamárnak mindig volt annyi esze, hogy a kútnál a sor végére állt be, majd mielőtt megtöltötték volna a vödreit, szépen előrement. Elnézték neki a trükköt, üres vödrökkel járhatott, és mindig ő vezette a menetet. Innen Szamárkapu a neve. A pince aztán burgonya- és zöldségraktárakkal folytatódott, majd, már egészen a monumentális Könyvtár alatt, a legbelső részben, homokba ágyazott borosüvegek százai, ha ugyan nem ezrei következtek. Innen zárt vasajtó vezetett egy kisebb pincerészbe. Metód atya előszedte kulcscsomóját, kinyitotta a nyikorgó ajtót, és villanyt gyújtott. A poros polcokon ritka óborok, különlegességek. Értékük nemigen mérhető pénzben. Kiválasztott egyet, amely az elmosódott címke szerint még a Rend fénykorából, az 1939-es esztendőből származott. Raritás. Le sem törölte róla az évtizedek porát és pókhálóját, úgy vitte vissza az irodába.

– Béla, köszönöm megértésedet és barátságodat. Egy ’39-es tényői... Nem a cégtől a cégnek, hanem személyesen tőlem neked – csúsztatta a palackot a Pannonhalmi Apátsági Pincészet ajándékzacskójába Metód atya.

– Köszönöm szépen, ez igazán csodálatos! Nem fogok megfeledkezni róla... De most már igazán búcsúzom. Dicsértessék!

– Mindörökké!

8

Lányi Herbert főapát belépett a kis tárgyalóba, ahol már az asztal körül ült Metód atya, Vince atya és László atya. Tisztelettel felálltak, míg a rendfőnök helyet foglalt az asztalfőn: – Tájékoztatást kérek! Metód atya?

– Főapát úr, Herceg ügyvéd úr tájékoztatása szerint nagyon súlyos válságba kerülhetünk, ha nem teljesítjük szállítási kötelezettségeinket. Nemcsak ügyfeleket, partnereket és piacot veszthetünk, hanem a Magyar Kereskedelmi Bank megszerezheti a teljes Apátsági Pincészet tulajdonát, és végérvényesen megszűnik számunkra e jövedelemforrás. A Magyar Bortársaság máris türelmetlen, ma hiába jött a teherautójuk, kötbért kell fizetnünk. A cég képviselőjét átmenetileg lecsillapítottam, de nagyon gyorsan kellene megoldást találnunk. Másrészt kifejtette az ügyvéd úr, hogy nem tanácsos pereskedni Ádám atyával, mert esélyünk sincs kártérítésre, viszont nevetségessé tesszük magunkat.

– László atya?

– Főapát úr, utánanéztem a szakirodalomban. Példátlan az eset, nem hivatkozhatunk precedensekre. Alapvetően két eset lehetséges. Ha Ádám atya, mint felszentelt áldozópap, misét akart bemutatni a pincében, és az átváltoztatás szándékával mondta ki a megfelelő szavakat, akkor – függetlenül attól, hogy nemes vagy bűnös indítékkal tette – szent hitünk szerint létrejöhetett az átváltozás Jézus eucharisztikus testévé és vérévé. Ennek kiterjedéséről fogalmunk sem lehet, mivel nem tudjuk, hogy miképp értelmezte saját szavait Ádám atya, illetve, hogy mekkora hatókört engedélyezett neki az Úr. Ha így történt, akkor Ádám atya nagyon súlyos bűnt követett el, ami az ő személyes gondja, mi pedig a legnagyobb bajban vagyunk.
A másik lehetséges eset – folytatta elemzését László atya, a többiek feszült érdeklődésétől kísérve – az, hogy Ádám atya nem akart átváltoztatni, csupán színészkedett. Hiszen ahhoz, hogy végbemenjen az átváltozás, szükség van a pap szándékára. Ha például hittanórán mondom el a diákoknak a szentmise szertartását, és történetesen van kenyér és bor az asztalon, az nem fog átváltozni Jézus szavainak megismétlésére.

– Vince atya, te hogyan emlékszel a jelenetre?

– Főapát úr, én csak az előbb halkan, majd hangosan kimondott szavakat hallottam, a mozdulatokat láttam. Megfeleltek a liturgia előírásainak. Igaz, a mise egésze nem volt szabályos. De ez nem is számít olyan sokat. A börtönben, amikor a rabok nagyon vágytak már lelki táplálékra, a velük raboskodó papnak sikerült néhány szem mazsolát becsempésztetnie. Annak a cseppnyi levével és egy darab komiszkenyérrel mutatta be a szent áldozatot. Ha az érvényes volt, Ádám atyáé is érvényes lehetett. A szándékát viszont nem ismerhetem. Előttünk rejtve marad, csak az Úr lát a lelkébe.

– Minden világos – törte meg a rövid hallgatást a főapát. Ádám atyától kell beszerezni írásos nyilatkozatot, hogy nem misét mondott, csak ízetlen jelenetet játszott, nem állt szándékában átváltoztatás, ergo a mi borunk bor, nem pedig Krisztus vére. Amit kér érte, azt meg kell adni, amennyiben belül marad a józan kereteken. Mindezt a lehető leggyorsabban. Metód atya, téged bízlak meg a feladattal. Folyamatos tájékoztatást kérek az ügyről.

– Értettem, főapát úr. Mindet elkövetek.

– Vince atya, hogyan állunk a termeléssel a pincészetben? – kérdezte a főapát.

– A pincelátogatást és a borkóstolást „technikai okokra” hivatkozva leállítottam. Tájékoztattam az idegenvezetőket a portán, valamint a parkoló és a vendéglő személyzetét, ezenkívül feliratot tettem ki a pince bejáratához. Néhány csoport és magánszemély csalódottan távozott, említésre méltó zavar nem történt. A bevételkiesés jelentéktelen, a presztízsveszteség úgyszintén. A borászatban az erjedési, technológiai folyamatok zavartalanok, ezeket le sem lehet állítani. A palackozót viszont leállíttattam – nehogy Krisztus legszentebb vérét palackozzák, ami tűrhetetlen lenne. Bármikor újraindítható, a termeléskiesést néhány nap alatt pótolni lehet. Dolgozóink lojálisak, ragaszkodnak is a munkahelyükhöz, egy-két pótműszak megszervezése nem okoz nehézséget.

– Testvéreim, munkára! Ora et labora. – áll fel a főapát, és kivonult a helyiségből. A többiek követték.

9

Budapest felé robogva Volkswagen Passatján, Metód atya a követendő tárgyalási stratégián gondolkodott. Betolt egy CD-t a rádióba, felcsendült a gregorián ének – persze pannonhalmi felvétel, az ő hangja is benne van a kórusban. Mindig megnyugtatta ez a zene, egyben emlékeztette, hogy ha üzletemberi feladatokat kell is megoldania, elsősorban bencés szerzetes ő, aki Szent Benedek regulájának szellemében a szent szegénység, tisztaság és engedelmesség jegyében éli életét. Azzal nem volt semmiféle lelki problémája, hogy a drága kocsi nehezen fér össze a szegénység eszményével. Hiszen nem ő a tulajdonos, hanem a Rend. Ő csak az egyedüli használója – mintha cégautó lenne, csak itt másképp hívják a céget. Szegénységet csak a rendtagok fogadnak, maga a Rend nem – és ha Magyarországon kénytelen volt is ilyen-olyan történelmi események következtében veszteségeket elkönyvelni, jelentős vagyon maradt a birtokában. Amikor pedig valamilyen nagyravágyó tervének megvalósításához támogatásra volna szüksége, segítenek a külföldi bencések. Így volt ez például az úgynevezett szocializmus idején: a gimnázium épületét korszerű fűtéssel látták el, a monostor anyagbeszerzésében Land Rover gépkocsi segített – honnan volt ezekre pénz? Egyszerűen jutottak hozzá. Például Belgiumban elment a nénike a plébánoshoz, gyászmisét rendelt férje halálának napjára, és befizette az ezért járó díjat. A misét annak rendje és módja szerint el is mondták – de nem Belgiumban, hanem Pannonhalmán, és oda utalták át az érte járó összeget. Milliók jöhettek össze. Ebben a mostani faramuci helyzetben viszont nem segíthet a Világegyház, egyedül az ő, Metód atya vállán nyugszik a teher.

Először is meg kellett találnia a számukra évtizedekkel ezelőtt elveszett, sőt létezni is megszűnt Ádám atyát, azelőtti és jelenlegi világi nevén Popovics Tódort. Meglepően könnyen ment. Metód atya beírta számítógépén a Google keresőjébe a nevet, és azonnal feljött néhány tucatnyi találat. Popovics Tódor – a Borkatakomba nevű budapesti borkereskedés tulajdonos-ügyvezetője! Metód atya érzelmei viharosan ingadoztak az információ hatására. Szóval borkereskedő... Rendtársból afféle kolléga lett! Hiszen ugyanazon a szakterületen tevékenykednek. Milyen helyzeteket produkál az élet! Ez egyszerre fenyeget veszélyekkel, illetve kecsegtet reménységgel. Veszélyes, mert egy konkurens cég profi támadását sejteti Pannonhalma borkereskedése ellen. Reményteli, mert egy profival mindig meg lehet egyezni, míg egy fanatikussal aligha. Aztán az a név. Borkatakomba... Hangulatos, annyi bizonyos, tetszik az ilyesmi a vevőknek. Ugyanakkor a kiugrott szerzetespap gúnya olvasható ki belőle az Egyház iránt. Hiszen a katakombák, az ókori Rómának ezek a kőfejtőkből lett kiterjedt pincéi voltak az őskeresztények gyülekezőhelyei, ott tartották szeretetlakomáikat, a mai szentmise korai megfelelőit. Ez a katakomba viszont a fogyasztói társadalom hedonista életélvezőinek igényeit elégíti ki... Szembenállás érezhető a névadásból a szerzetesi eszményekkel, kemény meccsre van kilátás.

A Borkatakomba honlapján Metód atya rákattintott az Elérhetőségeink menüpontra, ahol szép sorjában szerepelt a cím, a budapesti Király utca lepusztultságból felemelkedő, divatos részén, egy régi, de szépen felújított bérház pincehelyiségében, továbbá a telefonszám és e-mail cím, a Rólunk fülre kattintva pedig maga Popovics Tódor köszöntötte a látogatót, mosolygós arcképpel, barátságos szavakkal és saját kezű aláírással. Magabiztos, értelmes arc, a kifejezés árnyalatnyi szarkazmusát talán csak Metód atya látta bele, aki vett egy nagy levegőt, felvette az asztalán a telefont, és azonnal tárcsázott. Semmi előny sem származna belőle, ha húzná az időt, essünk csak túl rajta!

– Borkatakomba, tessék parancsolni! – jelentkezett egy fiatal nő hangja.

– Az ügyvezetővel, Popovics Tódor úrral szeretnék beszélni.

– Kit jelenthetek be?

– Metód atya vagyok, a Pannonhalmi Pincészettől

– Egy pillanat türelmet kérek.

Várakoztató zene szólalt meg, méghozzá nem az agyoncsépelt Bach-melódia, nem is valami popzene, hanem gregorián dallam, amely ezúttal korántsem megnyugtató hatással volt Metód atyára, éppen ellenkezőleg, sátáni csúfolódást vélt kihallani belőle. Úgy eltűnődött ezen, hogy szinte összerezzent a hangra: – Tessék, Popovics Tódor vagyok, jó napot kívánok, miben segíthetek?

Ismerős hang. Fiatalon rendtársak voltak. Persze, tegeződtek. Te, Ádám, vagy idefigyelj, Metód, csak így egyszerűen. Együtt zsolozsmáztak, együtt fociztak, együtt tervezgettek néhány újítást Pannonhalmán. Most pedig ez az udvarias, sőt professzionálisan barátságos hang, korrektül hivatalos modor... Nem tegez és nem magáz, meghagyja a választás lehetőségét és kínját a partnernek. Ám Metód atya sem először tárgyalt az ő szerzetesi mivoltát nem sokra értékelő, sőt azt többé-kevésbé nyíltan lenéző emberrel, így hamar összeszedte magát. Csak semmi érzelmi húrpendítés, semmi cinkos kacsintás a közös múltra, mert az csak a másikat hozhatná előnyösebb pozícióba a bizalmaskodás elhárításával!

– Dobor Metód vagyok, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet képviselője. Üdvözlöm. Szeretnék üzleti ügyről személyesen beszélgetni Önnel. Időpontot kérek.

– Jövő hét vége felé, mondjuk pénteken délelőtt, megfelel?

– Az még tíz nap... Nagyon sürgős ügyről van szó – izzadt Metód atya, jól tudva, hogy a másik csak játszik vele, éreztetni akarja helyzeti előnyét, hogy a maga javára használhassa ki. Bele kell mennie, nem érzékenykedhet. – Rendkívül fontos, hogy sürgősen találkozzunk. Minél előbb, ha szabad kérnem! Maximálisan tudok alkalmazkodni...

– Egy pillanat türelmet kérek, meg kell néznem a határidőnaplómat –, jött Popovics Tódor válasza, majd ismét megszólalt a várakoztató zene, tovább fokozva Metód atya érzelmi zűrzavarát. Aztán ismét Popovics hangja:

– Végig be vagyok táblázva. Külföldre is utazom. Mindössze holnap reggel találtam egy olyan betervezett tárgyalást, amelyet esetleg el tudnék halasztani. De meg kell győződnöm, hogy valóban fontos dologról van szó, mert nem szívesen hívnám fel ezzel a partneremet.

Metód atya úgy megszorította a telefon hallgatóját, hogy kifehéredtek a bütykei. Szórakozik ez itt velem! Mintha nem tudná nagyon jól, hogy miről kell vele beszélnem... Ezt a játékot azonban Popovics szabályai szerint kell lejátszani.

– Komoly értéket képviselő nemesbor-tételről van szó. És Magyarország egyik felfutó, szintén komoly pincészetéről. Nekünk nagyon sokat számít, hogy kapcsolatba kerüljünk, és megegyezzünk. Bizonyos vagyok benne, hogy önök sem járnának rosszul.

– Holnap délelőtt tíz óra megfelel?

– Köszönöm szépen, pontos leszek. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Most pedig itt robog Metód atya az autópályán, gondosan ügyelve a sebességkorlátozás betartására. Nem hiányzik egy radarfotó, máskor sem, de most különösen nem. Meg aztán bőségesen van még idő, korán indult, hogy el ne késsen. Így aztán nem zavarta, hogy hamarosan le kellett lassítania a reggeli dugó végénél. Legalább van ideje még egyszer átgondolni a dolgokat. Türelemre lesz szüksége, és bibliás hozzáállásra. Nem hepciáskodhat. Ha arcul csapják jobbról, oda kell tartania a balt is. Egy ilyen tárgyalás legfeljebb egy óra, de egész későbbi pályafutását, életét befolyásolja.

Némi araszolgatás után bekanyarodott az Őrmezői lakótelepre, leparkolt egy szabad helyen a tízemeletes házak között, megnézte a címet, és mobiltelefonján taxit hívott. A Belvárosban nehéz megállni, pannonhalmi szerzetesként nem is ügyes az ilyesmiben, inkább sofőrre bízza magát. Civil ruhájáról nem is sejthette a sofőr, hogy szerzetes az utasa, papi gallérját eltakarta felöltője és sálja.

Egyszerű üzletemberre vallott a fekete aktatáska is. Korábban odaértek, Metód atya fizetett, áfás számlát kért, és beült a közeli presszóba egy kávéra. Tíz előtt tíz perccel, a borravalót beszámítva kért áfás számlát, és átsétált a címre. Elegáns portál, a pincében a Borkatakomba, ahol nemcsak árusították a palackozott borokat, pezsgőket, asztali eszközöket, díszüvegeket és borászati lapokat, hanem rendszeresen tartottak borkóstolást, bemutattak egy-egy borászt a válogatott vevőkörnek. A földszinten pedig, utcai bejárattal, a cégiroda: Borkatakomba Kft.

Metód atya belépett. Néhány modern bútor, pálma, az asztalnál fiatal, csinos recepciós lány.

– Kezét csókolom, Popovics Tódor igazgató úrhoz jöttem.

– Jó napot kívánok. Meg volt beszélve?

– Igen,

– Szabad a nevét?

– Dobor Metód, a Pannonhalmi Pincészettől.

– Kérem, üljön le egy pillanatra.

Metód atya letelepedett a bőrkárpitos csőbútorra, és az üvegasztalról elvett egy Heti Választ. Bizonyára nem véletlenül tették ki éppen ezt a jobboldali lapot: terjedelmes cikk foglalkozott benne Erdő Péter bíboros nagy tervével: a Magyar Püspöki Kar elnöke elhatározta, hogy a magyar borászat fellegvárává teszi az esztergom-budapesti főegyházmegyét. Pályázati forrásból felújítják a bazilika dombja alatt húzódó óriási pincerendszert, és a legmodernebb marketing-eszközökkel népszerűsítik a Vinum Primatist. Ám alig jutott túl a cikk vastag-betűs bevezetésén, már szólította is a lány:

– Dobor úr, parancsoljon! – Azzal egy ajtóhoz kísérte, kinyitotta, és félreállt. Metód atya belépett az irodába, ahol az íróasztalhoz csatlakozó tárgyalóasztaltól ketten álltak fel üdvözletére. Popovics Tódor, aki barna öltönyben, nyakkendősen, értékes karórájával és nyírott szakállával is döbbenetesen a régi Ádám atya volt: ugyanaz a tekintet, arckifejezés, ugyanúgy csillan a szemüvege, nem változott, csak őszebb lett a haja. Előrelépett, és úgy mutatkozott be, mintha először látnák egymást az életben:

– Üdvözlöm. Popovics Tódor vagyok. A hölgy pedig – fordult az egyszerű fekete nadrágkosztümöt, ezüst nyakláncot és karperecet viselő, fiatalosnak és energikusnak látszó ötvenes éveinek elején járó, vonzó nő felé –, a feleségem, Marika, egyben a cég gazdasági igazgatója.

– Kezét csókolom, jó napot kívánok. Dobor Metód vagyok, a pannonhalmi bencés kolostor perjele, egyben a Pannonhalmi Apátsági Pincészet ügyvezetője –hajolt meg udvariasan Metód atya. Vince atya elbeszélése alapján már a bemutatást megelőzően, első pillantásra tudta, hogy azzal a nővel áll szemben, aki azon a szörnyű napon ott volt Ádám testvérrel a pincében. Az asszony jelenléte miatt még kínosabban érezte magát: számára Ádám atya egyszer s mindenkorra szerzetestárs, egyházi házasságot nem köthetett, tehát vadházasságban él, és bűnei társát, akit legfeljebb a gyóntatószékben fogadnának Pannonhalmán, hogy jókora penitenciához kössék a feloldozást, most ráerőlteti tárgyalópartnerként.

– Foglaljon helyet, atya! – mondta Popovics Tódor. Mivel kínálhatom meg? Egy pohár kitűnő borral?

– Köszönöm, autóval vagyok.

– Akkor kávét, teát, üdítőt hozathatok?

– Kávét kérek.

– Mónika, két kávét és egy teát kérünk! – szólt ki Popovics a recepciós lánynak, majd ő is az asztalhoz telepedett. – Milyen útja volt?

– Köszönöm, a szokásos. Zavartalan.

– Kérem, ne vegye udvariatlanságnak, de rögtön a tárgyra térnék. Érdeklődéssel hallgatom, miről van szó.

– Nézze Popovics úr, ne alakoskodjunk. Új minőségben találkozunk, de mindketten nagyon jól tudjuk, hogy régi ismerősök vagyunk. Tudomásul veszem, hogy akkori énjére, régi kapcsolatunkra, mondhatnám barátságunkra, nem hivatkozhatok. Rendben van, tárgyaljunk egymással, mint két üzletember, akik először látják egymást, de azért remélem, nem kell mindent elmagyaráznom, ami mindkettőnk, sőt feltételezem, hogy mindhármunk számára evidens. A pincészetünkben tett múltkori látogatása során ön lehetségesen misét mutatott be, és ha igen, akkor talán átváltoztatta bizonytalan mennyiségű borunkat Krisztus vérévé. Ez megakadályozza borkereskedésünket, és súlyos veszteséget okoz nekünk. Éppen ezért szeretnénk, ha nyilatkozatot tenne, miszerint nem volt szándékában átváltoztatás, így az be sem következhetett. Mivel pedig tisztában vagyunk vele, hogy egy üzlet akkor jó, ha mindkét félnek előnyös, szeretném megismerni a feltételeit.

Mónika behozta a tálcát, Metód atya és Marika elé kávét tett, Popovics elé teáscsészét.

– Tejet, cukrot? – kérdezte.

– Csak cukrot kérek – felelte Metód atya, tárgyalófeleit figyelve. Beleizzadt ebbe a kis mondókába, átérezte a helyzet bizarr voltát. Ami oly természetesen hangzott a pannonhalmi főapáti lakosztályban, különösen képtelenül hatott e budapesti iroda környezetében. Mintha ostobaságokat beszélt volna, mintha neki magának is kételye lenne az oltáriszentséget illetően.
Egy darabig csak kanálcsörgés, hörpölgetés hallatszott, majd Popovics Tódor szólalt meg, halkan, elgondolkodón.

– Rendben, én is felfedem lapjaimat. Igen, az voltam, akinek ismert. Hivatástudatból, meggyőződésből lettem szerzetes. A Rend önzése, privilégium-féltése, maradisága, álságossága miatt hasonlottam meg. Ma már úgy mondom: lehullott a szememről a hályog. Egyszerűen normális emberré lettem, normális életet élek. Végleg lezártam azt a fejezetet. Nem tagadom, ellenszenvet érzek az Egyház és a Bencés-rend iránt, mert az én felfogásom szerint mindmáig az eszmét helyezik a józan ész elé, és nemcsak saját életvezetésükben, hanem a diáknevelésben, a lelkipásztorkodásban is. Másoknak prédikálják a türelmes beletörődést a szegénységbe, miközben megint a gazdagok közé emelkednek. Ez felháborít, és úgy gondoltam, hogy van eszközöm megbüntetni önöket érte. A saját eszközükkel, a józan ész elé helyezett eszmével. Csakugyan felesleges lenne magyarázgatnia a hitelvi szempontokat. Ismerem őket. Tárgyalni valónk csupán nyilatkozatom áráról van. Ebben viszont Marika illetékes.

Marika tárgyilagos közönnyel nézett a feszengő Metód atyára. – Tisztában vagyunk boraik kiváló minőségével – szólalt meg. – Eddig csak kis mennyiséget forgalmaztunk belőlük, amelyet közvetítőn keresztül, elég drágán vásároltunk meg. Ezen a helyzeten szeretnénk változtatni a jobb nyereségesség érdekében. Szerződést javaslunk, amely szerint megadjuk önöknek a kért nyilatkozatot, miszerint Tódor nem gondolt valóságos átváltoztatásra, csupán eljátszott egy jelenetet, amely az egyetemes borkultúrához és a helyhez kapcsolódik. Egyben vállaljuk, hogy a mi részünkről nem terjesztjük az eset hírét. Cserében évi ötvenezer palack apátsági bort kérünk, tíz esztendőn keresztül, a szerződés mellékleteként egyeztetett specifikáció szerint, 15 százalékos árkedvezménnyel, a mindenkori piaci árhoz képest.

– Ez 75 ezer üveg bor árának felel meg! – tört ki a közismerten gyors fejszámoló Metód atyából. Körülbelül százötven millió forintra tehető az összeg! Ennek elvállalása romba döntené üzleti tervünket, veszélybe sodorná Pannonhalma szent feladatát, a diákok nevelését!

– Nem kötelező elfogadni. Másképp is hozhatunk ki gazdasági eredményt a helyzetből – válaszolta Marika. – A birtokunkban levő, illetve később bármilyen forrásból beszerzendő pannonhalmi apátsági borokat, természetesen a származási hely megjelölésével, kereskedésünkben átcímkézzük, és úgy értékesítjük. Bízunk benne, hogy van a vásárlóközönségnek olyan szegmense, amely díjazza majd az ötletet és a kuriózumot, hajlandó lesz magasabb árat fizetni az italért. Nézze, Metód atya, erre a címkére gondoltunk.
Metód atya átvette a papírdarabkát, rápillantott, és mintha forogni kezdett volna vele az iroda. A vörös színű címkén fölül a Borkatakomba emblémája, alatta pedig nagy betűkkel szedve ez állt:

Jézus vére. Majd lejjebb, apróbbakkal: Felszentelt szerzetespap által átváltoztatott pannonhalmi apátsági misebor. – Ezt nem hozhatják forgalomba! – kiáltotta felháborodottan.

– Dehogynem. Mi tiltja? A szöveg megfelel a valóságnak. Aki ízléstelennek találja, nem vásárolja. Aki poént lát benne, megveszi. És persze kellő hírverést csinálnánk neki, hogy minél többen legyenek az utóbbiak. Ha pedig önök megpróbálnák leállíttatni a kereskedést, bármely bíróságon elég lenne dokumentumként bemutatni a videó-felvételt. Legalábbis kétesélyes lenne a dolog, önöknek óriási negatív-, nekünk pozitív reklámmal. Azt hiszem, ésszerű ajánlatot tettünk, jobban járnak, ha elfogadják, és előbb-utóbb mindenki elfelejti ezt a históriát.

Metód atya úgy érezte, mintha hónaljig hideg vízbe merítették volna. Ha nem elégítik ki órákon belül a türelmetlenkedő megrendelőket, egykettőre összejön ekkora veszteség, nemsokára pedig talán le is húzhatják a rolót. Bármily dühítő elfogadni, akkor járnak jobban, ha aláírják a szerződést.

– Én vagyok a Rend gazdasági igazgatója – mondta sápadt arccal, penge-vékonnyá keskenyedett ajkakkal. Van felhatalmazásom szerződni önökkel. Itt a céges bélyegzőm. Előkészítették az iratot?

– Természetesen – nyitotta ki mappáját Marika. – Ha megfelel, önök lesznek az aláírók Tódorral, mi pedig Mónikával a tanúk. Olvassa el az iratot. Azt tartalmazza, amiben megállapodtunk. A melléklete ez a felsorolás a vásárolni kívánt borféleségek mennyiségéről és a szállítás ütemezéséről, az idei évre. A specifikációt évente frissítjük, a termés és az esetleges termékváltoztatások ismeretében.

Metód atya gondosan átnézte a papírokat. Rendben voltak. – Írjuk alá! – sóhajtotta.

Az aláírások percek alatt megtörténtek. Mindenki felállt az asztaltól.

– Viszontlátásra! – köszönt el Metód atya.

– Laudetur Jesus Christus! – hangzott Popovics Tódor válasza, amire Metód atya a szokásos In aeternam ámen! helyett dúltan kisietett a szobából. Popovics Tódor és Marika elégedett mosollyal nézett utána. Tódor az üvegajtós szekrényhez lépett, kivett belőle két borospoharat és egy üveg apátsági Tricollist. Mindent az asztalkára rakott, és nagy műgonddal kihúzta a dugót, majd töltött. A fény felé tartotta poharát, megvizsgálta színét, beszippantotta illatát, majd koccintásra emelte Marika felé. Összecsendültek a poharak:

– Erre inni kell! – mondta Tódor. Életemet adtam a Rendnek, visszaéltek vele, hogy úgy mondjam, a véremet szívták. Nagy csalódás volt, de kimásztam belőle, más emberré lettem, köszönöm neked is, Marika!

– Együtt örülök veled. Szellemesen, ügyesen vágtál vissza nekik, a saját fegyverükkel: az emberi butaságra építve. Ez a legszebb az egészben. Az a pénz meg nagyon jól jön ezekben a nehéz időkben.

A házaspár élvezettel kortyolt bele a borba. Nem akármilyen ital az, pár perccel ezelőtt még kérdéses volt, hogy nem a Megváltó legszentebb vére-e…

Az utcára lépve Metód atya első dolga volt felhívni Németh Bélát.

– Béla, még egyszer köszönöm türelmedet és megértésedet. Sikerült úrrá lennünk a helyzeten. Várjuk a teherautódat. A szerződésünk szerinti késedelmi kötbért természetesen levonjuk a számlából.

– Köszönöm! Örülök, hogy megoldódott ez a faramuci helyzet. Okozott egy kis galibát, de még az is lehetséges, hogy az egész felhajtás előnyös hatással lesz a keresletre. Majd meglátjuk.

– Ami a keresletet illeti, máris van egy nagy, új megrendelésünk, amelyet elsőbbséggel kell kiszolgálni. Ettől függetlenül mindig igyekszünk maximálisan kielégíteni az igényeiteket.

– Rendben van, minden jót kívánok, dicsértessék!

– Mindörökké ámen!

A következő telefonhívást, már az autójából tárcsázta Metód. Herceg Gyula rögtön felvette:

– Szervusz, mi újság?

– Sikerült megegyezni az ellenérdekű féllel, itt van a táskámban az aláírt szerződés. Popovics Tódor írásban közölte, hogy nem állt szándékában átváltoztatás, csupán egy jelenetet játszott el. Ezek után senki sem vetheti a szemünkre, hogy Jézus vérével kereskedünk. Már beszéltem a Bortársasággal, folytatjuk a kiszállítást, a késedelem miatt kötbért fizetve. Úgy tűnik, nem veszítettünk megrendelőt vagy piacrészt.

– Mennyibe került?

– Kivételes kedvezménnyel kötött le öt évre jelentős bormennyiséget. Körülbelül százötvenmillió forintnak felel meg. Ellenkező esetre kilátásba helyezte, hogy Jézus vére címkékkel árusít pannonhalmi borokat, és gondoskodik róla, hogy széles körben megismertesse a történetet.

– Okosan tetted, hogy elfogadtad. Per- és egyéb költségekre is elmehetett volna ennyi, az üzlet károsodásáról nem is beszélve. Igazából olcsón megúsztuk. Persze Popovicsnak sem lett volna értelme túlfeszíteni a húrt, mert visszaüthetett volna – ő nem harcolni akart, hanem megfricskázni benneteket, és mellesleg kaszálni egy jót.

– Igen… Szerencsére túl vagyunk rajta. Az emberek meg, remélem, elfelejtik.

10

– Nos, Metód atya, milyen eredménnyel jártál? – kínálta székkel a szerzetesét a főapát.

– Ádám testvérünk, alias Popovics Tódor egyszerűen meg akart zsarolni minket, és ördögi sugallatra olyan tervet agyalt ki, amelynek véghezvitelével ezt megtehette. Szerződést ajánlott a szokásos üzleti feltételeknél jóval, de nem kirívóan kedvezőbb kondíciókkal, amelyek számára százötven milliós nyereséget, számunkra ugyanekkora veszteséget jelentenek öt év alatt. Alternatívaként azt helyezte kilátásba, hogy Jézus véreként hoz forgalomba átváltoztatott pannonhalmi misebort.

– Gyalázat! Mit tettél erre, Metód atya?

– Aláírtam. Itt van…

– Jól tetted. Jóváhagyom. A botrány hamar elcsitul, a borkereskedés folytatódik. Azt a kis pénzt majd behozzuk máshol. Ahogy perselyezéskor szoktuk mondani: Isten fizesse meg!

– Mindörökké. Ámen!