Gulliver a hegyóriások birodalmában

Többről lesz szó kilométerek és hágók végigbiciklizésénél – időutazásról egy nem régi, mégis nagyon távoli korba. A körülmények változása megismételhetetlenné teszi, az égbe nyúló szerpentinek azonban várják, hívják újabb vándoraikat.

Feleségem és barátaim integetnek, egy fotó, és elindulok a ház elől. Mint máskor. De ez más. Nagyon más. Az első nagy külföldi bringatúra. Az első igazi versenybringámon. 45 évesen, életem csúcsformájában. Látszólag szabadon, de azért Gullivert a földhöz béklyózza a törpék megannyi cérnaszála. Ki kell bújnia ezek alól, hogy eljuthasson vágyai színterére, a hegyóriások birodalmába.

1988-at írunk. A „legvidámabb barakk" gulyáskommunizmusában útlevelet birtokolni nem állampolgári jog, kérelmezni azonban igen. Indoklás nélkül elutasíthatják, de gyakoribb a kegy, hogy megadják, maximum 30 napra. Mármint ha van valuta-ígérvényed, nyomorúságos száz dollárra, az OTP-től. Vagy meghívóleveled Nyugatról. Az útleveleddel aztán állhatsz be az utcán kanyargó hosszú sorokba, vízumot kérni Olaszországba, Franciaországba és Svájcba (Ausztriába nem kellett).

Na, a nagy nyugati demokráciák sem mentek a szomszédba egy-két ötletért, hogy éreztessék, hol a helyünk. Vízumot csak egyszeri belépésre adtak, tehát nem lehetett például ide-oda vezetni az útvonalat a svájci-olasz határon, hogy minél több hágó férjen bele. Még mit ne? A franciák közölték, hogy melyik öt helyen léphet be egyáltalán magyar ember a szabadság, egyenlőség és testvériség hazájába: Charles de Gaulle reptér, Marseille-i kikötő, a párizsi vasúti fővonal, és két fontos közút. Hát a Kis Szent Bernát-hágó? Az nincs benne. Amikor pedig megvan a szükséges stemplikkel ellátott passzus, jöhet a számítgatás, melyikből mennyit váltsak a schilling, a líra, a svájci és a francia frank közül, betartva a méltatlanul szűkös keretet.

Mit morgolódom? Hiszen elindulhattam. Igen, elindulhattam. Csak érzékeltetni szeretném, hogy miért volt nekünk mindig gombóc a torkunkban, miért éreztük magunkat félszegnek a szabadságba és jómódba beleszületett nyugatiakkal szemben. Pedig csak 24 éve ennek. Aztán eltűnt a gombóc – és újabban megint van. Legvidámabb helyett legrosszkedvűbb barakk. Gulyáskommunizmus helyett karvalykapitalizmus. Gyorsan forog a történelem kereke. Forogjon inkább a biciklié...

Kicsi, de az első...

Júniusi verőfény, Etyek, Székesfehérvár, Veszprém marad el, akkoriban simán lehetett bringázni a 8-as főúton. A Somló hegynél esteledett (170 km, szint kb. 400 m), ott próbáltam először függőágyat . Maroknyira összegyűrhető, keskeny háló volt, hálózsákkal belefeküdni nehéz, kiesni belőle könnyű, a harmatlepel nem volt kifeszítve, csak rám terítve. Nem vált be, a végig esős időjárás miatt végül csak kétszer használtam, viszont miatta kellett csomagtartót és pakktáskát tenni a versenybringára, elrontva menettulajdonságait.

1988nizza004

Rábafüzesnél felnyílt a betonnal kiöntött, combvastagságú sorompó, osztrák aszfalt fut alattam. Grazban (177 km, szint kb. 400 m) az olcsó Jugendherberge ifjúsági szállót vettem igénybe, ahol egy kis diákcsoport vezető tanára hívott, hogy tartsak velük. A sportklubban, ahová elvittek, számszeríjjal lőhettem célba, nagyon tetszett. És másnap, végre az első hágóbringázás. Hegymászó túráimon sok neves hágót jártunk be motorral és autóval, de az nem érvényes... A Packsattel (1116 m) ugyan nem a világ teteje, de kezdetnek megteszi. Sokkal vagányabb, valódi hadmérnöki bravúr a klagenfurti Jugendherberge-szállás után következő Plöckenpass (1360 m) keskeny, kanyargós, helyenként nedvesen fénylő kockaköves útja, ahol öt éve elkezdődtek kínjaink a be-bedöglő Trabanttal. Most csak úgy repülök át rajta, főképp lefelé, az olasz oldali szerpentin lejtőjén. Villa Santina után fenyvesben akasztottam fel a függőágyat, másodszor és utoljára (187 km, szint kb. 1000 m).

A Dolomitok sziklakertje

A Passo Mauria (1299 m) a prológ, a Passo Tre Croci (1809 m) a kapu a Dolomitok csodavilágára, ahol színjátszó sziklaszirtek nőnek ki buja zöld rétekből. Ez a kapu azonban nehezen nyílott: csak nézek, hogy miért vagyok ily lassú egy sima, egyenes szakaszon. Ja, nem fárasztották magukat szerpentin építésével, marha meredek az emelkedő, csak ez nem látszik a fölötte tornyosuló hegyfalakhoz képest. Cortina d'Ampezzón lehajtott fejjel áthaladok, a mondén üdülőhely árait nem rám szabták, egy sörre sem merek betérni. Jöjjön inkább délutáni feladatnak az első bringás „kétezres", a Passo Falzarego (2117 m), tetején a félrecsapott tornyú kis kápolnával, amely jól rímel a hátterét képező oromra. Tisztelettel hajtom meg a fejem: a Giro d'Italia híres hágója ez, mint megannyi másik is az útvonalamon. Coppiék nyomába léphetek – nekem ő valóságos félisten, nagy példakép.

Arabbában szálltam (135 km, szint kb. 3000 m), ami remek rajthely a Passo Pordoi (2239 m) tekervényes útjához. Utána mélyrepülés Canazei faluba, a világ egyik legszebb helyére, hogy azzal a svunggal mindjárt neki essek a Passo Costalunga (1752 m) kaptatójának. Az útvonalat már itthon kitűztem, hogy a lehető legtöbb magashegyi hágó legyen benne, de a napi etapokat nem: „ami belefér" volt a jelszó. Ennek szellemében csak egy pillantást vetettem a mesés Lago di Carezzára, és már nyomtam is tovább a pedált, eleinte szurdokvölgyben, majd Bolzano és Merano városokat átszelve, Silandrón át Trafoi felé (170 km, szint kb. 2500 m). A szálláson a Textar fékbetétes cég embereivel osztoztam, akik a Passo Stelvio (2756 m) híres-hírhedt szerpentinjén tesztelték vörös-izzásig a termékeiket. Jópofa fickók voltak.

Égi lajtorja

Igen, a Passo Stelvio, alias Stilfser Joch, az Alpok második legmagasabb hágója (a 2770 méteres Iseran után; a 2802 méteres Cime de la Bonette igazából csak egy panoráma-út a tulajdonképpeni hágó, a 2680 méteres Restefond fölött – később mindet útba ejtjük), egyik fő célom. Persze ezt is hadi céllal építette a Monarchia, 1820-25 között, ami nem kis teljesítmény volt. Felmenni rá sem az. 48 hajtűkanyart illesztettek bele a hegyoldalba, alább fenyves erdőben kanyarog, feljebb füves-köves hegyoldalban. Szédületes és szédítő. Porszemnek érzi magát az ember. Firnhó szegélyezi a kanyart. Keskeny az aszfalt, üggyel-bajjal fordulnak az autók. De a bringás a király! Neki mindenki utat ad.

Mi a titka a leküzdésének? Semmi. Nem akarom leküzdeni. Magamat akarom felküzdeni. A hágó közönyösen tűri ezt, neki nem legyőzetés, ha felérek. Nekem viszont dicsőség, megtiszteltetés, a sors ajándéka. Nyomom a pedált, ahogy bírom, mert azért sportteljesítményként fogom fel az egész utazást, de közben engedem, hogy áthasson a hely hangulata, megérintsen a nagy bringaversenyek emléke. Mintha itt suhannának el mellettem láthatatlanul a Giro résztvevői, biztatást érzek felőlük.

Odafönt bazársor, bazári hangulat, nyüzsgés. Csak öltözni állok meg, nincs kivel szóba állni, marslakók vagyunk egymásnak a szuvenírvásárlókkal. Inkább összpontosítok a lejtőzésre, Bormio felé. Nagyon gyorsan lehet menni, de nagyon veszélyes is. Egyes rövid alagutak kanyarosak, sötétek, a tetejükről víz csöpög, és persze kátyús bennük az út. Sisakom akkoriban még nem volt. Nem kéne falra kenődni...

1988nizza017

Még Bormio előtt balra fordulok, Santa Caterina Valfurva falucska felé. Csak néhány ház az egész, fogadója kihaltnak tűnik. Ám előkerül valaki, és leültet engem, egyedüli vendéget. Enni és sört kérek, rábízom magam, ahogy szoktam. Valami egytálételt hozott, finom volt, és egy üveg sört, de 6,6 deciset ám! Először láttam ilyet, elixírként hatott. Elkelt, mert a Passo Gavia (2621 m) várt rám. Eleinte aszfalt, majd murvás út, ahol elkezdtek előzgetni egy veteránautó-rendezvény résztvevői, többek között Austin Healey „Pig" roadsterek, abból a korból, mikor jómagam is rali-navigátor voltam. Lelkesen integettünk egymásnak. Hágó-őfelsége fagyosan fogadott, hófalakkal, jégtáblás tóval, zimankóval. A lefelé vezető út, Ponte di Legno felé, na, az emlékezetes marad. Nagyon keskeny, sáros, csupán egy jelképes korlát véd a szakadéktól, amelynek mélységét az esőben, ködben csak sejteni lehet. Hidegtől dermedt kezekkel, átázottan citerázva nem egyszerű.

1988nizza019

Még jó, hogy mai levezetőnek ott a Passo d'Aprica (1172 m), lehet kissé felmelegedni. Túloldalt felhőszakadás, de be tudtam állni valami fedél alá. Aztán sötétedés előtt még eljutottam Tresendáig (140 km, szint kb. 3000 m), ahol egy kis szállóban kvártélyoztam el magam.

1988nizza022

Hosszú lépés

Itt szereztem egy tapasztalatot. Korán feküdtem, korán keltem, mint mindig – de a ház népe sehol, sötét minden, és zárva az ajtó. Sokáig várhattam bosszankodva az indulásra, azóta mindig, mindenütt este fizetek, és megtudakolom, hogyan juthatok ki hajnalban.

Mivel csak egyszeri belépést engedett a vízumom Olaszországba, kénytelen voltam átvágni a síkon. Menaggio, Como, Varese volt az irány. Kezdetleges térképem lévén itt-ott kérdezősködnöm kellett, mégis tévesztettem egyszer, Borgomanero vidékén kikeveredtem a rizsföldes, szúnyogos síkságra. Biellába már este érkeztem meg (237 km, szint kb. 200 m), ádázul zuhogó felhőszakadásban. Ilyenkor nem lehet válogatni, szobát vettem egy kissé puccos hotelben.

Másnap a szívemnek oly kedves Aosta-völgy. Grandiózus táj, ősöreg faluk és városok, nyelve francia, sajátos az atmoszférája. A szokásostól eltérően onnan, a nehezebb oldalukról másztuk meg anno a Mont Blanc-t és a Matterhornt, lehetett felidézni az emlékeket. Most azonban más kihívás várt: a Kis Szent Bernát-hágó (2188 m) – ahol nekem elvileg nem szabad belépnem Franciaországba. Ám az esős időjárás, amely annyi szép kilátástól fosztott meg egész idő alatt, és annyi fázást, szenvedést okozott, ezúttal hasznomra vált. A határállomás ugyanis nem a hágó magasán van, hanem lejjebb, már a francia oldalon. Köd volt, szakadt az égi áldás, a határőrök az orrukat sem dugták ki egy bringás kedvéért. Behúzott nyakkal, odanézni sem merve gurultam el az épületük előtt.

1988nizza028

Ez még a mobiltelefon előtti korszak. Itt, örömömben rászántam magam, hogy megküzdjek egy külföldi telefonfülkével, és elújságoljam feleségemnek: sikerült! Egyébként nem sűrűn hallott rólam. Mindig jól viselte, áldassék érte. Séezben aludtam aznap (189 km, szint kb. 2100 m), az ifjúsági szálláson, aminek itt auberge de jeunesse a neve, vagabund hegymászók, vadvizesek és turisták társaságában.

Fagyos magaslatokon

Továbbra is kitartott mellettem hűséges útitársam, a rossz idő. Szürke fellegek alatt iparkodtam fel a Col d'Iseran (2770 m) magaslatára, hogy felmelegedjek kissé. Jól jött, hogy megláttam pár kanyarral feljebb egy bringást, aki felébresztette bennem a versenyszellemet. Neki nem volt cucca, mégis utolértem, amit méltányolva meghívott forró teára és almás süteményre. Az élet kis örömei... A túloldali hosszú lejtő Lanslebourg felé aztán pillanatok alatt kiszívta ezt a kis meleget. Hiába szed fel akármit az ember, csak didereg, napszám, hétszám. De hát azért van lába, hogy megvetően félre rúgja az útjába gördített akadályokat, nem igaz?

1988nizza029

A Col du Telegraphe (1570 m) hágóútja nemigen látszik lentől, mert erdős hegyoldalban vezet. Igyekeztem vitézül nyomni a pedált, a rossz körülmények dühödt harci kedvet ébresztettek bennem. Ágyat Valoire helységben leltem (138 km, szint kb. 2800 m)

Másnap egy újabb monumentális hágó tornyosult elém: a Tour de France egyik ikonja, a Col du Galibier (2645 m). Ahogy a felhőben nyomulok felfelé, kis sípályát érintett az út, lesiklók végezték nyári edzésüket. Furán festettünk egymás mellett, és meg kellett állapítanom, hogy ők voltak alkalomhoz illőbben öltözve. Odafent a kilátás nem sokkal ért túl az első kerekemen. Viszont ajándéknak számított, hogy szinte ingyen, majdnem végig lejtőn értem el egy újabb kétezrest, a Col du Lautaret (2058 m) hágót. Innen is csak gurulni kell Briancon felé, amely előtt nagy táblák tudatják a vándorral, hogy e városban évi 300 a napsütéses napok száma. Én a többi 65 valamelyikében jártam arra. Csak ebédelni álltam meg, és fura érzés volt, hogy a kis vendéglőben két pincér kísért az asztalhoz engem, az ázott, némileg koszos bringást.

1988nizza031

Nincs megállás! Jön a Col d'Isoard (2360 m), túloldalán a híres kősivatagos, sziklatűs tájjal, egy kőtömbön Coppi és Bobet bronz emléktáblájával. Megindultan hajtottam fejet előttük. Tán csak érzékcsalódás, de mintha rám kacsintottak volna. Igen, hasonlót éreztünk át a rideg magaslatokon. Guillestre már nincs messze, a kis szállóban szinte mindenki bringás. Nekem is van mit kipihennem (116 km, szint kb. 2300 m).

Havasok és Riviéra

A soron következő Col du Vars (2109 m) nem különösebben emlékezetes, elszórt házak között kanyarog fel az út, majd hasonlóképp le, inkább csak sportteljesítményként értékeltem. Annál jobban fentem a fogam Jausiers után az Alpok legmagasabb aszfaltútjaként számon tartott Cime de la Bonnette (2802 m) körútra! Már ahogy elkezdődik a keskeny, vízátfolyásos aszfalt, kapubálványként meredező két sziklaképződmény között, megadja az alaphangot. Egy kis kalyibában sikerült enni valamit, ami nem ártott, mert az út csak emelkedik, emelkedik és emelkedik. Egészen fönt vált át lankásabb szakaszokra, piszkos hófoltok között, amelyek alig kevésbé szürkék a lógó lábú felhőknél. Naná, hogy esik. És igen, itt a Restefond, alatta régi, omladozó katonai építményekkel, fölötte a híres panoráma-gyűrűúttal. Panoráma persze nem volt, de büszkén karikáztam körbe, közben az obeliszknél lefotózott valaki. Nem sokan jártak arra.

1988nizza048

Én sem sokáig. A lejtő innen egyből tengerszintre visz, de nem egykönnyen. Először is, még nagy magasságban, első defekt és hátsó küllőszakadás jött közbe. Az utóbbi várhatott Nizzáig, annál viszont van kellemesebb, mint fagyos kezekkel belsőt cserélni. Az útvonal egyes szakaszai lenyűgöző, függőleges oldalú, őrülten mély szakadékokban vezetnek, néhol keskeny mellékutak ágaznak ki, merészen a sziklába vágva. Vajon hová vezethetnek? Jó sorsomnak hála később valamennyit bejárhattam bringával – elképesztő helyek!

1988nizza059

Végre Nizza. Ady innen, a pálmák és virágok közül nézte a havasokat, én azok közül jövök. A pálmákat szél cibálja, a virágok áznak, a tenger és az égbolt azúrkék helyett sötétszürke. Vigasztalan a látvány, ahogy végigkarikázom a híres Promenade des Anglais előkelő szálloda-sora előtt. Persze az ifjúsági szállásra igyekszem, ma 165 kilométert tettem meg (szint kb. 2700 m), félúton járok, 12 nap alatt ideértem, elégedettség tölt el. Nem állíthat meg semmi!

Irány Észak

Pihenőnap? Eszembe sem jut. Mit is csinálnék? Lődörögjek üres zsebbel? Vár a messze! Egy kicsit a tegnapi úton visszafelé, a Var folyó mentén, aztán egy oldalazás balra, hogy a Gorges du Cians szurdokvölgyben mehessek felfelé. Lélegzetelállító szakadék, vöröses sziklákkal, nem győztem tekergetni a nyakam. Szinte jól esett, hogy meg kellett állnom kicserélni egy tönkrement külső gumit, legalább tovább bámészkodhatok. E napra csak a kis Col du Valberg (1700 m) jutott, az éjszakázás Entraunes helységre jött ki (116 km, szint kb. 2000 m). Fura szállásom lett: egy egész apartman, de fűtetlen, és ágynemű nélkül. Végre hasznát láttam a hálózsáknak

1988nizza063

Errefelé alacsonyabb a vidék, de azért vannak fénypontok, mint a vad Col de Cayolle (2326 m) hágó, ahol kanyarról kanyarra fúrja bele az ember a fejét a rohanó felhőkbe, sziklák és zord fenyvesek között halad el, és megvan az érzése, hogy komoly munkát végez. A tetőről némi kilátás jutalmazott. Ez később is jól esett volna, amikor egy nyílegyenes alagút közepén egyszer csak elkezdtem kacsázni, majd szív-dobogva álltam meg, lábam között a bringával. Csak a túlsó végi kis fényfolt látszott, és egyszerűen elvesztettem az egyensúlyérzékemet. Egy darabig tolni kellett. A kis Col Bayard (1246 m) után akadtam út menti fogadóra (159 km, szint kb. 2300 m).

Másnap a Col d'Ornon (1371 m) vezette fel a komolyabb nehézségeket, aztán egy impozáns duzzasztó-erőmű rendszer mellett elhaladva jön egy kiágazás a Col du Glandon (1908 m) felé. Csak rövid kitérő volt egy geográfiai pontért, az igazi itt a Col de la Croix de Fer (2067 m), a híres Tour de France színhely, ahol nevének megfelelően vaskereszt áll, de ami azt illeti, elég kicsinyke. A túloldali lejtő igénybe veszi minden figyelmemet, mert meredek, keskeny, és volna hová lerepülni. A rend kedvéért még elkap egy heves vízözön, mielőtt ázott ürgeként bekvártélyozhatnék Aiguebelle helységben (172 km, szint kb. 2000 m).

1988nizza071

Eltakarja arcát az Uralkodó

Míg az időjárás ádázul gyötör, én konokul nyomulok tovább. Az Arve folyó barna árral hömpölyögve rohan, és ahogy sorra küzdöm le az emelkedő kilométereket, egyre csak a Mont Blanc csúcsát kutatom tekintetemmel. 12 éve álltunk rajta, kis híja volt, hogy ott nem maradtunk, szép lenne viszontlátni. Az Alpok Uralkodója azonban felhők mögé rejtőzött, csak egy pillanatra villan elő. Chamonix főterének emlékművén hiába mutatja az elsőként feljutó Balmat a csúcsot megbízójának, Sassure-nek, már lement a függöny.

Így hát nincs más hátra, mint előre, két jelentéktelenebb hágón – Col de Montets (1461 m) és Col de Forclaz (1527 m) – keresztül Svájcba. A Rhone völgyében Sion ifjusági szállója fogad be (172 km, szint kb. 2000 m).

A Rhone gleccser fölé tornyosuló Furkapass (2436 m) útján mulatságos epizód történt. Még a völgyben megelőzött egy magyar Dacia. Öten ültek benne, dugig telepakolták, tetőcsomagtartó is volt rajta, szegény pára a földön húzta a kipufogóját. Kezdődik a komoly emelkedő, és lám, ott áll a járgány az út szélén, felnyitott gépteteje alól gőz gomolyog, a családfő tehetetlenül áll mellette, a família szétszóródva, vert hadként kullog gyalogosan. Odaszólok a manusznak: Miért nem biciklivel jöttek? Látja, ennek semmi baja! Annyira elképedt, hogy meg sem szólalt. Tán azóta is ott áll.

Azt már talán említeni sem kell, hogy milyen volt odafent a klíma. Olyan, mint valamivel odébb, az Oberalp Passon (2046 m) – nekem nem felforrt, hanem befagyott a vizem. Örömmel tértem be egy szállásadó asszonysághoz Sedrunban (162 km, kb. 2600 m szint).

1988nizza086

A következő napon nemigen esett, viszont olyan ellenszél fújt, hogy lejtőn megállította a bringát. Nem lelassította – effektíve megállította. Szerencsére megenyhült, mire a Julierpass (2284 m) tipikus svájci hágója következett, kolompoló drapp tehenekkel és minden egyéb képeskönyvi kellékkel. Majd onnan zuhanórepülés Pontresinába, ahol még hegymászó-koromban szerzett barátok láttak vendégül (155 km, kb. 1800 m szint). Meg is engedtem magamnak egy pihenőnapot, holmim rendbeszedésével és egy kis koronglövéssel (egyet sem találtam el, évekkel később mutatta csak meg valaki, hogyan kell).

Hazafelé

Már nincs hátra komolyabb hágó, csak pörgetni kell a kilométereket. Jobb is így. Az első néhány nap után állandósult fáradtság gyötrő tüneteket okoz. Reggelente merev lábbal botorkálok elő, felszisszenve illesztem sajgó ülepemet a nyeregre, percek múlva úgy fáj a nyakam, mintha tüzes vasat döftek volna belé, a kormányt már azt sem tudom, hogyan fogjam lerohadó kesztyűmmel. A cipőm két hete vizesen szotyog, a cuccom büdös, és alighanem az én illatom sem kellemesebb. Bár próbálom tisztán tartani a bringát, azért rajta is látszik, hogy nem fagylaltozni voltunk.

És az itthonról hozott lelki görcsök! Ha bemegyek venni valamit, lelakatolom a gépet, a kis műszert (a villaszáron ül, csak a távot mutatja) zsebre dugom. Egy-egy szálláson rettegek, nehogy eltűnjön a bringa. Aztán egy kis svájci falu boltjánál épp le akarom zárni, amikor körülnézek: nem kéne. Ezeket az embereket itt megsérteném vele. Leküzdöttem a késztetést, és persze hozzá sem nyúlt senki. Ma már lazább vagyok (meg rekut kevésbé lopnak, de a GPS-t sem veszem le sose).

1988nizza089

Landeck, Innsbruck következik, megint Jugendherberge (203 km, végig lefelé). Vannak bringások, ott pucolják, készítgetik a gépeiket a füvön, vidám barátságos fickók. Jót lehetne beszélgetni velük, de félrehúzódom. Annyira tele vagyok élménnyel, annyira leköt az út, hogy nem tudnék még mesélni, és nem vagyok kíváncsi másokra. Majd később – most írom le először az egészet...

Végre egy kis kaptató, a Gerlospass (1507 m) előtt áztat meg az újabb eső. Már szinte hiányzott. St Johannig jutok (189 km, szint kb. 1000 m), másnap meg az Enns folyó gyönyörű völgyét követve Mariazellig (220 km, szint kb. 800 m). Erősebb a honvágy a kalandvágynál, lezúzok 258 kilométert (szint kb. 500 m) Pannonhalmára, ahol baráti család vendégszeretetét élvezem, és onnan már csak az utolsó etap van hátra: 132 km, szint kb. 200 m. Budaörsnél a Törökugrató nyereg az utolsó hágó. Nem könnyen ment...

Gulliver hazaért. Nem győztek a törpék, a hegyóriások pedig megint egyszer kegyesen engedték el birodalmukból a nagyra törő vándort.

A túra fotói ITT láthatóak.

Adatok

  • Időszak: 1988 június 18. – augusztus 11.
  • Összesen 3903 km, 23 nap alatt (+ 1 pihenőnap), 200 óra 26 perc nyeregben, napi átlag 170 km és 8 óra 43 perc (19,5 km/óra), összes szintemelkedés kb. 36.600 m, napi átlagban kb. 1600 m. Ezt mérés híján térképekről vettem, az akkori becslést változatlanul közlöm, miként a többi adatot is, nem számolgattam utána, kimásoltam a korabeli edzésnaplómból. Pontatlanságokért elnézést kérek. 31 alpesi hágón jártam, közülük 16 magasabb 2000 méternél.
  • Bringa: Dusika váz (Reynolds cső, Campagnolo muffok), keskeny, peremes gumik, Campagnolo Victory szett, elöl 52-42, hátul 15-17-20-23-26-28 fog. Csomagtartó, kétoldali pakktáska, kormánytáska (egyik sem vált be, többé nem használtam őket).
  • Fotók: Rollei külső fénymérős kompakt géppel készült, évtizedek alatt beporosodott diákról itthon szkennelve. A szerény minőségért elnézést kérek.
  • Nyomvonal: nem volt még GPS. Utólag rajzoltam, tájékoztató jelleggel. Nem tekinthető letöltésre és megismétlésre alkalmas nyomvonalnak.