Ráadásul lehullottak már a korábbi bürokratikus béklyók, tetszés szerint lehetett megszabni az útvonalat, csak úgy tobzódhattam az alpesi hágókban. Hol simán, hol kalandosan, de mindenütt úgy ment az egész, mintha egyszemélyes Tour de France-ot vagy Giro d'Italiát teljesítettem volna.

Kicsit fordítva az ismert mondáson: nem lehet minden hágót megbringázni, de törekedni kell rá! Az 1988-as Budapest - Nizza - Budapest, majd néhány rövidebb lélegzetű túra után 1992-ben jött el megint egy nagyobb vállalkozás ideje. Épp elkészült a Malinál az új gépem, a saját méreteim és kívánságaim szerint, Columbus csövekkel, LongShen mikrofúziós muffokkal, az akkori legmodernebb Shimano 105-ös felszereléssel: váltókarok még az alsó csövön, de már rejtett fékhuzalvezetés, elöl 53-39, hátul 11-28 fog, piros váz, krómozott villa, nagynyomású peremes gumik, Look pedálok, ormótlan és csúszós műanyag stoplival a cipő talpán. Csomagtartóról szó sem lehetett: a bringa tartozékai nyeregtáskába kerültek, az én holmim egy kis, ötkilós hátizsákba – hadd repüljön az a gép a vágyak szárnyán!

Míg Nizzának a Vasfüggöny mögül vágtam neki '88-ban, kegyként kapott útlevéllel és nehézkesen beszerzett vízumokkal, most már Európához tartozó ország polgáraként gyakorolhattam utazási jogomat, vízum egy sem kellett, és ott léphettem át a határokat, ahol csak tetszett. Hát akkor járjuk csak végig újra az Alpok láncát, felfűzve az útvonalra a lehető legtöbbet a hiányzó nagy hágók közül!
Családi nyaralás a Riviérán

Épp egy Isuzu kisbusz volt nálam, azzal kerekedtünk fel, feleségem és kislányunk társaságában. Pénzünk nem sok volt, de a jármű üléseit ággyá lehetett átrendezni, miközben a bringa és a poggyász elöl tömörült össze. Szép utazás volt, a Dolomitokon, a Pó síkságán és Genován át, két nap alatt oda is értünk a Riviérára, az olasz-francia határhoz. Hurrá, nyaralunk!

A tengerparti út alatt, a keskeny fövenysávon, egy-egy vállalkozó területét jelzik a különböző színű napernyők. Az egyiknél befizettünk, kaptunk három napernyőt, alattuk nyugággyal. Hét ágra süt a Nap, azúrkék a tenger, ahogy kell, mi vagyunk az élet császárai. Kifekszünk a nyugágyra, öt perc alatt melegünk lesz. Akkor be a vízbe! Az viszont elég hideg, egy perc nemhogy elég, sok is belőle. Vissza a nyugágyra. Még egy ilyen kör, és elkezdtem nyugtalanul körülnézegetni, a menekülés útját fürkészve. Feleségem már mindent értett – ennyi volt... Másnap reggel kitett a kocsiból Mentonnál, azzal, hogy nagyjából két hét múlva Innsbrucknál találkozunk.

1. nap: a „Monte” nyomában

Ezen a környéken rendezik minden év januárjában a híres Monte Carlo Rallye-t, amely persze rezonanciákat kelt bennem, egykori rali-navigátorban. Leghíresebb része a Col de Turini (1607 m), ahol a „hosszú kések éjszakáján” száguld keresztül eszeveszett tempóban a mezőny, a szenvedélyesen drukkoló nézők fáklyái, tábortüzei és vakuvillogása közepette. Naná, hogy ezzel a zarándokhellyel kezdtem! Most egész más a hangulat, motorbőgés helyett csak a biciklilánc pereg halkan, de aki beleélné magát a Monte atmoszférájába, megnézheti ezt a rövid videót

{youtube http://www.youtube.com/watch?v=EfO9wc86GwY}

egész útszakaszom pedig, Sospeltől La Bolléne helységig végig követhető Petter Solberg fedélzeti kamerájából nézve

{youtube http://www.youtube.com/watch?v=ul3IbVLo_0g}.

A biciklihez képest némileg gyorsított felvételen jól látszik, hogy egyenes és vízszintes út nemigen fordul elő. Most, július derekán persze nem havas-jeges, hanem száraz az aszfalt, zöld erdőségben kanyarog felfelé. Túloldalt már valamivel jobban megközelítettem a versenyautók sebességét, szédületes mélyrepülés az, hajtűkanyarok sokaságán keresztül, Roquebiliére (nekünk, cimboráimmal: „Rókabili”) helységig (501 m). Alföldies vidék később sem igen akadt, a La Colmiane hágón (1500 m) lehet egy kis magasságot nyerni, hogy lezúghassak megint 500 méter alá, és felkapaszkodhassak Isolába (873 m).

1992bringa002

Faluk ezek mind, de provence-iak: operadíszlet-méretű főterükkel és emeletes házaikkal inkább mini városnak tűnnek. „Zimmer frei” arrafelé nem dívik, be is kvártélyoztam az egyetlen, kissé kopottas szállóba („Hotel de ville”), és szerény cuccom elhelyezése után sétára indultam. Hoppá, ez kell nekem, egy vendéglő! Akkora pizzát kaptam a söröm mellé, hogy alig tudtam legyűrni. Visszaérve a hotelbe, izgatottan fogadtak: Messieur, már csak önt vártuk, tálalva van! Nem lehetett kitérni, könyörtelenül odaültettek a többi néhány vendég közé, és jól megvacsoráztattak: előétel, kiadós fő fogás és desszert volt a menü, amelyet hősies helytállással elfogyasztottam... (Ma: 117 km, 2361 m szint.)

2. nap: ágyúk és rózsák

Reggel rögtön kapaszkodó, előbb széles országúton, Isola 2000 síközpontig (neve a magasságára utal), majd jóval keskenyebb aszfalt hajtűkanyarjain. Ragyog a Nap, virul a lejtőkön a rododendron, más nevén havasi rózsa, tehenek legelésznek békésen, idilli a kép. És már itt az e túra első kétezres hágója a sok közül: a Col de Lombarde (2350 m). Fáradozásomat 24 kilométeres lejtőzés jutalmazza, ritkás fenyvesben, aztán összébb szűkülő völgyben, Vinadióig (898 m). Ott egy kis bosszúság ért: ebédidő lévén betértem egy trattoriába, ahol hosszasan megvárakoztattak a kiszolgálással. Nekik az olaszosan elnyújtott étkezésre áll be a ritmusuk, amely közben a család szépen megbeszéli az élet dolgait, engem viszont felidegesített az elvesztegetett háromnegyed óra. Tudom, az én hibám, hogy nem tudok ilyenkor ellazulni, csak hajt a mehetnék, hiszen vár a következő hágó, várnak a kilométerek, én nem azért utaztam ennyit, hogy itt ehessek, hanem azért eszem néha, hogy ennyit utazhassak, grrrmmm!

Kevéssel feljebb nagyon magas sziklafal emelkedik, belőle egyforma, négyszögletes nyílások vaksi szeme mered felém. Lőrések! Annak idején komoly stratégiai jelentősége volt egy ilyen útnak, meg is rakták bunkerekkel, kazamatákkal a környéket. Milyen jó, hogy berozsdásodtak az ágyúcsövek, és már nem elzár egymástól országokat a hegylánc, hanem összeköt a hágóút! Ilyen mementó láttán duplán örül az ember a békés küzdelemnek a magasságméterekkel.

1992bringa003

Nemsokára fenn is vagyok a Col de Larche, olasz nevén Colle della Maddalena nyergében. Az ördög vigye ezeket az útépítőket, miért nem tudtak egy kicsit felkanyarodni a domboldalba, akkor kétezres lehetne ez is, nem „csak” 1991 méteres! Ám nem sokáig morfondírozok ezen, inkább levett sisakkal állok meg egy tisztelgésre Fausto Coppi emlékoszlopánál, amely annak állít emléket, hogy az 1949-es Giro d'Italián Fausto fantasztikus, magányos szökés után, egy örökkévalósággal felérő 12 percet vert rá a másodikként felérő nagy riválisára, Gino Bartalira. A Campionissimo bronz arcmásán látni vélem, hogy jóindulatú kacsintással nyugtázza az én szerény erőfeszítésemet.

Az olasz erődítés kismiska ahhoz képest, ami odaát, a francia oldalban fogad. Ahogy legurulok La Condamine helységbe (1270 m), az egész szemközti hegyoldalt uralja a fantasztikus Tournoux erődrendszer, a „katonai Versailles”. Még az is elképesztő, ami látszik belőle: komoly laktanyaépületek és várfalak fenn a szédítő magasban, pedig a zömét a sziklába mélyítették, például az alsó és a középső szint közötti, ezer lépcsőfokos (!) feljárót is. Mi pénzbe kerülhetett! És mi végre? Amikor Mussolini, tipikus dögkeselyűként, végre meg merte támadni a németek által már legyőzött franciákat, három napig tartott az erődnél egy kis csetepaté, amelynek véget vetett Franciaország kapitulálása. Ma múzeumféleség, nehezen látogatható, bár később is többször jártam arra, sosem sikerült bejutnom, pedig érdekelt volna.

A néhány házas Ste. Anne falucskában (1750 m) találok egy kis panziót. Anya és lánya vezetik, kedves asszonyságok, szívesen kikérdezném őket a holnapi etapról, de francia tudásom gyenge ehhez, ők meg persze semmilyen más nyelven nem tudnak. Viszont jól főztek. (Ma: 102 km, 3050 m szint.)

3. nap: átjutás bizonytalan!

Az egyik legizgalmasabb szakasz jön! A Col de Parpaillon egyrészt becses trófea lenne, a maga 2645 méteres magasságával, másrészt nem valami egyszerű feladatnak ígérkezik: az 1:200 000-es Michelin térkép cérnavékony vonallal jelöli az utat, és a hágónál a sokat mondó, piros betűs „passage incertain”, azaz átjutás bizonytalan felirat olvasható. Tessék, itt a kihívás, próbát sem tenni megfutamodás lenne, ha pedig megpróbálom, sikerülnie muszáj!

1992bringa005

Hamar elfogy az utolsó rangú kis mellékút aszfaltja, murvásra vált. Eleinte viszonylag kemény és sima a felület, aztán süppedősebb, kövesebb, nem éppen az elöl 19, hátul 20 mm széles, profil nélküli, nagynyomású guminak való. Viszont legalább nem meredek – katonai célokra építették anno, olyan emelkedéssel, hogy fel tudja húzni az öszvér a lőszeres kordét. Nagy ívekkel kanyarog a szerpentin, van levegője és perspektívája, élvezettel nyomulok a reggeli frissességben. Följebb akad néhány kritikus szakasz, ahol ki-kiforog a hátsó kerék, de azokat is sikerült tolás nélkül abszolválni. Az egész hágóút látható a videón.

{youtube http://www.youtube.com/watch?NR=1&v=9l72uGYSC}

De hol az a fránya hágó? Hiába kémlelem a hegygerincet, nem látok csorbát rajta. Hopp, ott az átkelő: egy alagút! Télire becsukott deszkakapuja nyitva, a bepillantás pedig dermesztő: világítás nincs a jó hosszú, ámde igencsak keskeny, egy járműre méretezett csőben, a derengő fény pedig vastag jégkérget csillant meg a falakon és a padlózaton is, amelynek gödreit olvadékvíz tölti meg. Szó sem lehet arról, hogy nyeregben próbálkozzak, tolni kell, és úgy sem könnyű, csúszkálok össze-vissza, néhol bokán felül merülve. Pont jön szembe egy autó, megáll, üggyel-bajjal kerülöm ki. Egyre világosabb van, kiérek a túloldalon – átjutás teljesítve! Büszke fotózás, aztán már csak az ereszkedést kell megúszni, de az is sikerül, kisvártatva aszfalton surrognak a kerekek, aztán rendes országút következik, a Durance völgyében (810 m).

1992bringa004

Guillestre marad el – négy éve is áthaladtam rajta, egy későbbi túrán pedig itt lesz majd a bázisunk – aztán a Guil folyó szurdokvölgyében megyek tovább Ville Vieille faluig, ahol Gite d'Etape, afféle turistaszálló vár (1349 m). Bejelentkezem, otthagyom a hátizsákot, és könnyű cuccal indulok neki, már késő délután, a nagyon magas (2744 m), vad hegyvilágot átszelő, gyakorlatilag forgalmatlan Col d'Agnel hágónak. Teljes a magány, szürke árnyak telepszenek a völgyre, csak a csúcsok szikráznak még odafent. Csendes boldogsággal állok meg az országhatáron, előttem a Monviso hatalmas tömbje uralkodik, valahol annak a lábánál ered a Pó folyó.

Óvatos, de azért gyors ereszkedés után, estére érkezem a szállásra. Mindenféle habókos akad ott, főképp bakancsos vándorok, meg egy-két vadvízi kajakos. Laza, barátságos a hangulat, könnyű ismerkedni, mindenki mos, tereget, felszerelést pakolgat, a másnapra készül. A bőséges vacsorát nagy tálakban teszik az asztalokra, mindenki annyit szed, amennyi jólesik, repetázni is lehet, és jár körbe a boros kancsó – többen elhárítják, így nekem annál bővebben jut. Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet! Éjszakázni külön terembe vonulnak fiúk, lányok. Van mit kipihennem, végig sem tudom gondolni a nap élményeit, máris mélyen alszom. (Ma: 118 km, 2821 m szint.

4. nap: Hannibál útján

Ismerős hágóval kezdek, de fordított irányban, mint négy éve: a Col d'Izoard (2361 m) híres „sziklasivataga” vár, de azelőtt még a fenyves-régión kell felkanyarogni. Csodás az idő, végre látom azt a sok szépséget, amelyet első alkalommal eltakart előlem a felhőzet. Egy fotós pihenő után veszem észre, hogy ott maradt a kulacs. Ördög vigye, én aztán vissza nem megyek érte, legfeljebb szomjazok egy kicsit, egy púpos teve legyen igénytelen! De ki törődne apró kellemetlenségekkel, amikor a Tour egyik királyszakaszán pedálozik, héroszok nyomában, szinte érezve a jelenlétüket! Olyan, mintha a nagy, örök peloton része lennék, még ha az én nevemet nem is látom sehol az aszfaltra festve... Ismét megállok Coppi és Bobet bronz portréjánál, de még hány bringásnak lehetne itt emléktáblája! Ahogy ereszkedem Briancon (1321 m) felé, találok az út menti szemetesben egy ásványvizes palackot, amelyik pontosan illik a kulacstartómba, kissé odébb meg is töltöm forrásvízzel, ez tehát rendben lenne.

A város után egy kis kerülő: aszfaltozott mellékút visz fel, rétek, tanyák között szerpentinezve a Col de Granonra (2413 m). Önmagában is értékes túracél lenne, mint magas hágó, de még érdekesebbé teszi, hogy a híres erődépítő, Vauban ide föl is rakott néhányat a művei közül, például a híres Tortabunkert (Fort Lenlon). Ezeket most csak a távolból nézegetem, durva kövekkel beszórt útjaik majd csak később, montival nyílnak meg előttem, egyelőre jó, ha baj nélkül lejutok a keleti oldal eléggé terepjárónak való sziklás, vagy éppenséggel mélyen poros földútján Val des Prés faluba (1340 m). Megúsztam bukás nélkül, jöhet az elefántos hágó!

Úgy tudom, hogy Hannibál a mai nevén Col de Montgenévre hágón (1854 m) kelt át seregével és ormányosaival. Egy ilyen művelet még a jelenkor aszfaltútján sem lenne könnyű, hát még akkoriban! Igaz, hagyott magának időt a pun vezér, alighanem építtetett is valamiféle ösvényt. Nekem könnyű a dolgom, mégsem élvezem a szakaszt, mert erős a kamionforgalom, csak úgy dől a füst az erőlködő gépekből. Lefelé viszont visszaelőzök közülük néhányat, mire Cesana Torinese (1358 m) városka albergójához érek. A fogadósról kiderül, hogy maga is bringás, rögtön tudakolom tőle, hogy javasolja-e országúti géppel a kétezres hágókat sorakoztató Assietta gerincet. Nem, terepes járműnek való a murvás út, hangzik a kategorikus válasz, úgyhogy le is mondtam róla – de alig egy év múlva már pótolhattam is, montival. (Ma: 94 km, 3127 m szint.)

1992bringa007

5. nap: felhők között

Esővel végig nem volt bajom, inkább kánikulával, de ez a nap felhőjárással telt. Először is egy kis felruccanás a Colle di Sestriere hágóra (2099 m), amely csak az utolsó pillanatban mutatta meg modern és csúf épületeinek csoportját, aztán vissza le Cesanába, és tovább Susába (501 m), többnyire lejtőn, de azért néhány kis púppal közben. Ott megint kitérő következett, ezúttal nem jobbra, hanem balra, a Col de Montcenis (2083 m) magaslatára. Noha alacsonyabb az előzőnél, vagány környezetben vezet az út felső része, mellette néhol alagút-szerűség húzódik, de nem bent a hegyben, hanem csak úgy, falazva. Régen egy vasútvonal vezetett erre, azt védték így a hótól. A tó és a vidéket hajdanán őrző erődök eltűntek a ködben, de mivel később kétszer is bringáztam még a környéken, sikerült pótolni az elmaradt látványt. Már csak annyi maradt hátra a napból, hogy lesüvítsek vissza Susába, ahol elegem is lett, és bekvártélyoztam. (Ma: 108 km, 2423 m szint.)

1992bringa008

6. nap: nyomasztó hőségben

A völgyek nagyjából párhuzamosan mind kifutnak a Torino környéki lapályra, de síkvidéki kerülő helyett inkább egy kis kaptatót választottam: a könnyedén elért Avigliana (344 m) helységnél észak felé ráfordultam a Colle del Lis (1311 m) útjára. Nem nagy ügy, gondoltam, egy jó ezressel elmarad attól, hogy komoly hágónak nevezhessem, mégis megdolgoztatott. Elvégre az alacsony kezdet miatt csaknem egy kilométernyi a szint, ráadásul nyomasztó kánikulában, kevés vízvételi lehetőséggel. Megkönnyebbülés volt elérni a felső, fenyves régiót. A túloldalban összekerültünk egy olasz bringással, aki jó tempóban végigvezetett tévedésveszélyes lakott vidéken, egészen San Maurizióig (210 m), ez nagyon jól esett.

Cuorgne városában találtam egy bringaboltot, ahol pótolhattam elveszett kulacsomat, nem csúfolkodott tovább az ásványvizes palack a gyönyörű új gépemen. Utána egy kis izgalom: a hegyekbe újra felvezető út, amelyen egy bringás párral hajtok együtt, lezárva! Rendőrök állják el, nagyon komolyan viselkednek. Tán még be is tartanám a tilalmat, de ha hágó van előttem, nem ismerek tréfát! Egy kis mellékúton megkerülöm őket, aztán valahogy visszajutok az országútra, és nyomás! Egyébként azt olvastam nemrég, hogy ezt a részt egyáltalán nem javasolják kerékpárosoknak, mert a régi utat elvitte az árvíz, az új pedig hosszú, erősen emelkedő, kanyaros alagútban visz, ami veszélyes. Én még alagút nélkül, elég fáradtan jutottam fel Ceresole Realéba (1513 m), ahol örömömre első kísérletre szobát és vacsorát kaptam egy szállodában. (Ma: 158 km, 2470 m szint.)

1992bringa017

7. nap: egy kis meglepetés

Utazásom egyik fénypontjának a Col de Nivolet (2617 m) ígérkezett, a francia oldali Col d'Iseran olasz megfelelője. Kapitális trófea, az Alpok főgerince és a négyezres Gran Paradiso között, nemzeti parkban. Ha egy ilyenen mérhetem meg magam, mit sem számít olyan apróság, hogy a térkép csak innen mutat folyamatos, bár vékony piros vonalat, a hágó túlsó felén már csak szaggatottat. Úgy látszik, nem aszfaltozták még le, annyi baj legyen, a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket, sikerünk értékét növelve!

A feljutás mindenesetre gyönyörélvezet. Gránittáblák tűnnek elő a füves lejtőkből, néhol látszik a régi öszvérút, mellette kőlapokkal fedett, ódon házikókkal, feljebb pedig tavak tükrében nézegetik magukat a hegycsúcsok. Mesterséges tengerszemek ezek, egy erőmű-rendszer részei, de nagyszerűen illenek a tájba. Ilyen körülmények között észre sem venni a strapát, már fenn is vagyok a hágóban.

A lejtő is aszfalttal kezdődik, majd egy üres, elhagyatott parkolónál, csakugyan murvásan folytatódik, ám nagy kőtömbökkel elzárva. Autót tán megállíthat, de engem nem: óvatoskodva ereszkedem tovább az út füves szélénél, ahol nem olyan mélyen süllyed be a kerék. Aztán, egyszer csak: hoppá! Itt az út vége, eddig jutott el a dózer. Nincs tovább. Azért rajzolták szaggatott vonallal, mert még csak tervezett út. Messze-messze lent látszik Pont helység (1964 m) néhány háza és autóparkolója, oda lenne jó most siklóernyővel leröppenni... Ehelyett gyaloglásra váltok, meredek, földes-sziklás, tekervényes ösvényen, kipi-kopi Look cipőben. Néhol lejjebb rakom a bringát, úgy mászom utána, aztán megint és megint. Eljutok egy főbb ösvényig, amelyen a hegymászók mennek fel a menedékházba, komoly bakancsban, nagy hátizsákkal, jégcsákány és kötél van náluk. Döbbenten bámulják a szembe jövő figurát, passzentos rövidnadrágban, egy szál pólóban, a vállán versenybringával. Egyesek keresztet vetnek.

1992bringa013b

Mégsem ez volt a legveszélyesebb szakasz. Lassan, de biztosan lejutva ebédelni tértem be, de az étterem a magasföldszinten volt. A síkos lépcsőn kicsúszott a cipőm, és ha nem tudom elkapni a korlátot, ott érhetett volna a dicstelen vég.

Aosta városában keresztezem a hasonnevű völgyet. Ismerős 16 évvel korábbról, amikor a Mont Blanc megmászására jöttünk, most csak áthaladok hamar, és már következnek is a Nagy Szent Bernát hágó (2469 m) kanyarjai. Forgalmas útvonal, ezért enyhe emelkedéssel vezették, egyáltalán nem nehéz felkapaszkodni rajta. Már Svájc területén mogorva hangulattal fogad a ködbe burkolózott kis tó, hideg van, nem vágyom lefelé száguldásra, inkább egyszerű szállást veszek a Hospizban.

Mellette, a kifutóban a hely emblematikus állatait tartják, bernáthegyi kutyákat. A közhiedelemmel ellentétben ezek feladata nem az volt, hogy rumos flaskát vigyenek a hóban eltemetettnek, hanem az, hogy a hágó veszélyes ösvényén végigvezessék a vándort, a két végpont kolostorai között. Ma már német juhász a lavinamentő kutya, mégpedig prózai okból: több fér el belőle egy helikopterben, hamarabb vizsgálják át a lavinamezőt. (Ma: 102 km, 2890 m szint.)

8. nap: Napóleon hágóján

Hát igen, a magashegyi hágóutak létesítését nem egyszer indokolták hadi szempontok... A Simplon Pass (olasz nevén Passo del Sempione, 2005 m) kerekes járművel, azaz kordéval és ágyútalppal járható útját Napóleon építtette, hogy jobban hozzáférjen Észak-Itáliához. Többszöri tökéletesítés után 1970-re készültek el azok a lavinagalériák, amelyek jóvoltából egész éven át járhatóvá vált ez a viszonylag alacsony, de azért „kétezres” hágó.

Mielőtt nekivágnék, előbb le kell süvíteni a Nagy Szent Bernát hágóból Martignybe (471 m), ami didergős, de élvezetes száguldás lett a reggeli hűvösségben. Utána elég eseménytelen menet jött Brigbe, közben meg lehetett csodálni a vadászrepülőgépek sziklafalba mélyített hangárait. Ha kell, lezárhatják az autópályát, kifutónak. Ügyes...

1992bringa021

A Simplon svájci oldalát csak néhány hosszú betongaléria és viadukt teszik érdekessé, de annál lenyűgözőbb az olasz oldal. Domodossola felé a Gondo szakadék őrülten magas és meredek sziklafalai közé szorul az út, nagy dilemma megosztani a figyelmet a grandiózus táj és a kanyarok között. Persze ezt a részt is a franciák kis termetű, de annál becsvágyóbb császára tette járhatóvá, nem sejtve, hogy innen kapja majd az osztrák ellencsapást...

A domodossolai (277 m) vendégfogadóban, dörzsölt utazóként, már este kifizetek mindent, és megtudakolom, hogyan surranhatok ki a házból, hajnali órán. Oké, a hátsó ajtó nem lesz kulcsra zárva! (Ma: 187 km, 1534 m szint.)

9. nap: lekváros szalonna

Alig szürkült, amikor neki is indultam, ezen a vidéken nem túl részletes térképem alapján abban a hitben, hogy könnyű utam lesz. Az, hogy éppen emelkedik, még belefér. De mikor hagyja abba? Csak kanyarog felfelé, érzésre vég nélkül. Így, reggeli előtt eléggé igénybe vesz felérni Santa Maria faluba (850 m), ahol végre találok egy nyitva tartó boltot. Nem nagy a választék, péksüteményt kapok, és vákuumfóliázott bacon-szalonnát. Majd eszem egy jót az első alkalmas réten, tervezgetek korgó bendővel, mert jól benne jártam már a délelőtt közepében.

De rét, vagy megállásra alkalmas hely nem akart jönni, meredek hegyoldalba vágva vezet az út, de legalább lefelé. Itt sem jó, ott sem jó, azon veszem észre magam, hogy leérek Locarnóba (197 m), a Lago Maggiore partján. Micsoda kontraszt a hegyvidék nyers, vad szépségéhez képest! Ápolt park, virágágyások, pálmafák, sétányok és padok. Az egyikre letelepszem, feltépem a szalonna csomagolását, a számba tömök egy szeletet, és mohón harapok egy nagyot a péksüteményből. Basszus! – ez lekváros bukta! De most már nincs mese, kidobni sajnálnám, az újabb vásárlásra fordított időt még inkább, ez van, ezt kell megenni. Hát megettem, volt már jobb reggeli-ebédem, de sose legyen rosszabb!

1992bringa040

Kicsit odébb, már az országúton, még bevásároltam egy gyümölcsárusnál is. Kell az erő, Bellinzona hamar elmarad, és már megint emelkedik az út, előbb fülledt melegben, aztán csípősen hűvös délutánban hajtok egyre feljebb, magam alá tolva az autóknak újabban épített modern útvonal tág íveit és alagút-bejáratát. Menjenek csak 6,6 kilométert a hegy gyomrában, semmit sem látva, az én célom a San Bernardino Pass (2066 m) régi, klasszikus útja, ott fenn, ahol ilyenkor már a madár sem jár. Micsoda hangulata van fel-felpillantani a soron következő részre, abban a tudatban, hogy nemsokára lefelé nézek majd onnan! Jön is a hágó táblája, tán a szemem káprázik, de mintha tisztelegne, vissza is intek neki, aztán már csak a levezető gurulás következik Splügenig (1457 m), amelynek nevét a Splügen sör teszi meghitten ismerőssé, hiszen ismét svájci föld ez, megannyi hegymászó túra és menedékházi serpa-munka után szinte hazaérek mindig. Splügenben takaros vendégfogadó kínál jó szobát és finom vacsorát – szép az élet! (Ma: 155 km, 2442 m szint.)

10. nap: képeskönyv-szerpentin

Innen jelentéktelen kapaszkodó a Splügenpass (2113 m), és még ezt is megkönnyíti, hogy valóságos képeskönyv-szerpentin tökéletesen szabályos kanyarjai meandereznek felfelé. Videó innen:

{youtube http://www.youtube.com/watch?v=Fo0M0lXl1ME}

Némi durrogatás zavarja meg a csendet – nem engem üdvözölnek díszlövésekkel, hanem a svájci hadsereg egy alakulata gyakorlatozik. A feljáratnál sokkal vadabb a lemenet Olaszország felé: Chiavennáig (199 m) közel két kilométernyi a szintesés, és középtájt nagyon látványos alagutat meg hajtűket faragtak a sziklába. Most a Valtellinán kell végighaladni, amelynek magyar vonatkozású érdekessége, hogy annak idején Kandó Kálmán tervei alapján villamosították a vasútvonalát. A Passo Aprica jön (1172 m), négy éve már áthaladtam rajta, csak fordított irányban. Nem nagy ügy, akkora mint a Kékes az Alföld felől, hamar meg is van, lehet gurulni a túloldali enyhe lejtőn. Edolo (715 m) felé erős a forgalom, szombat délután van, sokan igyekeznek Lombardiából a hegyek közé.

Ezt a nyüzsgő helyet hamar magam mögött hagyom, de azért nem ártana hamarosan szállást találni, mert közeledik a sötétség, és errefelé ritkák a települések. A Passo Tonale (1884 m) holnapra marad. Incudine helységben (760 m) nézek körül, neve olaszul üllőt jelent, de ennek itt aligha van különösebb jelentősége, lévén, hogy egy egészen fura dialektust beszélnek. Kis fogadóba tévedek be, ősöreg épületek, ősöreg emberekkel, a luxus leghalványabb jele nélkül. Egy éjszakára jó lesz, a bringa a pajtában alszik. (Ma: 158 km, 1674 m szint.)

11. nap: több fényt!

A télen-nyáron nagy forgalmú Passo Tonale (1884 m) könnyű feladat, sehol sem meredek az út. Az első világháborúban szörnyű harcokat vívott errefelé az osztrák és az olasz ármádia, magashegyi viszonyok között, gleccsereken és hegyormokon, ahol akkor is nehéz tartósan kibírni, ha nem lőnek. Rengeteg magyar katona áldozta életét a Habsburgok nagyravágyásának oltárán. Ma már csak egy emlékmű és tömegsír emlékeztet minderre, a hágó és környéke inkább síparadicsomként ismert.

Szinte pihenőnap ez a mai: sima ereszkedés Cagnóba (669 m), majd szinte észrevétlenül kúszik be a bringa alá a Passo Mendola (1363 m), amelynek a keleti oldalában viszont pompás lejtőn visz le a gravitáció Bolzanóig (265 m). Világhírű borvidék az egész, jól is esne kóstolgatni egy kicsit, de bringázáshoz inkább sör való.

1992bringa044

Szokásom szerint nem a nyüzsgő városban, hanem csendes helyen éjszakáznék, meg még van is idő addig, gyerünk tovább! Azt olvasom, hogy a Sarentino felé vezető úton 16 darab, sorszámozott alagút van, ezért feltétlenül kell lámpát vinni. Nekem persze, a súlycsökkentés jegyében, csak egy kis piros hátsó villogóm van – akkoriban még nem jöttek be a nagy fényerejű, energiatakarékos fénydiódás lámpák. Első alagút: néhány méteres. A második: szintén. A harmadik: nyúlfarknyi. Mulatok magamban a túrakönyv szerzőjén, igencsak túlbiztosító pasas lehet... Aztán jön egy alagút, amelybe bekukkantva nem látni a túlsó végét, csak a nagy feketeséget. Nagyon hosszú, és mint tapasztalom, kettős kanyar is van benne. Hajtok, amíg látok, aztán megállok a fal mellett. Amint autó jön, akár innen, akár onnan, annak a fényénél hamar megyek egy kicsit, aztán megint várok. Szépen át is jutottam, a többi pedig megint csak rövid volt.

Ez már Dél-Tirol, német nyelvű vidék, a helyieknek Sarnetsch a falu neve (1000 m), ahol takaros privát szállást kapok egy asszonyságnál. (Ma: 145 km, 2553 m szint.)

12. nap: hármasugrás

Reggel, ahogy tovább nyomulok befelé a völgybe, utolér egy olasz bringás. Napbarnított bőr, sűrű, göndör, ősz haj, kidolgozott lábizmok, pompás versenygép, profi mez, elegáns napszemüveg, cucc semmi. Lelassít egy kicsit mellettem, elbeszélgetni. Kiderül, hogy 72 éves. Aztán könnyedén elhúz. Ó, fohászkodom magamban, ha én ilyen korban ilyen kondícióban lehetnék! Aztán tessék, e sorok írásakor a hetvenediket taposom, és bírnám még a tempót a taliánnal, ha nem egy felőrlő túra vége felé járnék, ő meg délelőtti edzésen. A szerencse fia vagyok!

1992bringa046

Komolyodik a helyzet, ez már a Pennser Joch (2211 m) emelkedője. Gyephavasok gyalogfenyős, rododendronos fűlejtőit keresztezi a csendes országút. Mivel nincs erdő, sem magas hegyorom, szép, tágas panoráma tárul elém a hágóból. Hűvös szellő, meleg napsütés, ennél jobb nincs is. A felfelé átizzadt mez jól megszárad, mire lezúgok Vipitenóba (948 m), ahonnan azonnal el is kezdődik a kapaszkodás a Jaufenpassra (2094 m). Itt már nem olyan korai az időpont, ébredeznek a népek, sok autó áll a parkolóban. Lefelé megállok egy vendéglőnél, májgombóc levesre és pisztrángra, no meg sörre. Gurulok tovább, de mielőtt elérném St. Leonhardot (693 m), megint éhes vagyok. Márpedig a Timmelsjochnak (2509 m) nem lenne okos így nekivágni! Nincs mese, megállok a következő vendéglőnél, ezúttal grízgaluskás húslevesre és egy bécsi szeletre, természetesen újabb sörrel. Na, így már mindjárt más...

Ami most következik, az nem tréfadolog, tekintélyes a szintkülönbség, és helyenként kimondottan meredek az út. Hangulatából visszaad valamit egy videó:

{youtube http://www.youtube.com/watch?v=hNYDp9nwnLw}

Egy-egy hajtűkanyarban meg is állok némi, fotózásnak álcázott szusszanásra. Különben hajtok, ahogy bírok, hiszen sport-túra ez, nem elég megtenni a távot, feljutni a hágókra, meg kell felelnem a saját mércémnek is, amely nagyon egyszerű: csak a tőlem telhető maximum fogadható el! Mintha ráéreztek volna erre a hágó tetejében nézelődő autósok, akik nemrég húztak el mellettem: megtapsolnak és kiáltásokkal biztatnak. Rám is fér a buzdítás, mert a kis alagút és a vámház után csak egészen rövid lejtő vár, amely meglepően átmegy emelkedőbe. Nem valami óriási, de az igazat megvallva nem igazán hiányzott már. Aztán csakugyan magától robog a gép, balra az Ötztal jeges csúcsait süti a lemenő Nap. Már ereszkedni is fáradt vagyok, jól esik, hogy enni és szobát adnak egy barátságos faházban, Obergurgl településen (1930 m), ahol a barátságos kutya simogatása teszi még otthonosabbá a hangulatot. (Ma: 123 km, 4223 m szint.)

13. nap: levezetés

A tegnapi szakaszra büszkén – nem sűrűn jön ki három kétezres hágó és 4000 méter fölötti szintemelkedés egy nagy túra közben – de elnyűtten ülök bringára. Szerencsére már csak a levezetés van hátra: elnyújtott, enyhe lejtő visz be Innsbruckba, majd onnan még elkerekezek Tratzberg középkori kastélyához, a találkozó színhelyére feleségemmel. Közben van a mellékúton néhány kisebb emelkedő, rozsdásan kapaszkodom fel rajtuk, aztán már csak az élmények felidézése, a mesélgetés van hátra. (Ma 137 km, 200 m szint.)

1992bringa050

Egy abszolút gyönyörű, minden zavaró közjátéktól mentes bringázást fejeztem be, a legvadabb részeket is megúsztam bukás, baleset nélkül, ha jól emlékszem, még egy defektet sem kaptam, egyetlen csavart sem kellett utánahúzni. Elkerült az eső, csak a hőség gyötört néha. Nem egész két hét alatt 1704 kilométert tettem meg, 31.768 méter szintemelkedéssel, 23 hágón át, amelyek közül 15 volt kétezres, köztük a Parpaillon („átjutás bizonytalan”) és a Nivolet, ahol egyszerűen elfogyott az út. Csúcstúra volt ez, a szó mindenféle értelmében.

A fotók diapozitívra készültek, ezeket jól-rosszul portalanítva, egyszerű háztartási készülékkel szkenneltem be. A minőségükért megértést kérek.