Tudjátok mi a szép? Bringa nyergéből nézni a köröző szirti sast. És mi még szebb? Fölülről nézni! Mikor a madarak királya irigykedve sandít fel ránk: Ej, de magasan vagytok! Igen, átrepültünk az Alpok hegyláncán, Innsbruck mellől a Garda tóhoz, felszálltunk a hó és jég birodalmába, lecsaptunk a mélybe, örömünkben még vijjogtunk is egyet-egyet.

Manóval közel tíz éve jártuk már az Alpok legmagasabb útjait s elhagyatott régi erődjeit, tökéletesen összeszoktunk, rengeteg tapasztalatot szereztünk, és úgy éreztük, hogy elérkezett egy Transalp-túra ideje. Megszereztem a német Bike folyóirat főszerkesztőjének, Uli Stanciunak a Traumtouren Transalp könyvét, benne a hegységet északról délre átszelő tizenkét útvonal tüzetes leírásával, és egy CD-vel, amelyről különféle variánsokat lehet letölteni. GPS-ünk még nem volt akkoriban, de a kinyomtatott roadbook és papír-térkép alapján is jól el lehet igazodni.

Ami a logisztikát illeti, luxus-megoldást választottunk: míg mi a felhők fölött járunk, Sárika feleségem odalent átviszi az autót a következő szállásul kiszemelt helyre, szobát foglal a fogadóban, aztán már csenget is a mobilon: – Az Edelweissben vagyunk, hétkor tálalják a vacsorát, igyekezzetek! E módszernek nemcsak az volt az előnye, hogy ő is látta a tájat és részese lett a kalandnak, hanem hogy csak a napi holmit kellett hátizsákban magunkkal vinni, tartalék ruhát, kultúrtáskát és egyebeket nem. Könnyű cucc és kemény hajtás – hajrá!

Első nap: Steinach – Maiern, kecskeharc és Mussolini

Steinach (1048 m) jelentéktelen hely a Brennerre vezető út mentén, csak azért ez a kiinduló pont, hogy ne kelljen átrágni Innsbruckon és forgalmas környékén. Innen rajtoltunk esővel kecsegtető, de aztán megjavuló időben, eleinte aszfalton. Nemsokára azonban földes-köves kis út következik, és épp amikorra épp jól esne egy kis tízórai, kunyhó csábít betérésre. Almás lepényünkkel és teánkkal a kinti asztalhoz telepszünk, és átadjuk magunkat a frissen megkezdett vállalkozás hangulatának.

2001.08transalp02

Ekkor két kecske jelenik meg, egyenest odajönnek hozzánk, beleszimatolnak a levegőbe, és már támadnak is! Az egyik a padra áll fel első lábával, és menten harap egy jóízűt az Apfelstrudelből. Lehetetlen elűzni, nem zavartatja magát, viszont, míg a röhögéstől elgyengülve vele küzdünk, a másik az asztalon terem, és gyorsan eltünteti a maradék süteményt. Sőt, nemcsak azt: nézem, milyen cérna lóg ennek a szájából? Hát a teás filteré, azt is leküldte a feneketlen bendőjébe...

Komolyodik a helyzet, feljebb tábla jelzi, hogy magánterület, és a leírás szerint már problémázott egyes áthaladókkal a tulaj. Nekünk nem volt hozzá szerencsénk. Némi tolás, és fent vagyunk a Mussolini-utakon. Na, ez egy külön szám, harmadszor járok rajtuk, montis álomterep! A két világháború között a Duce erődítette a határvidéket a Brennernél, és a bunkerek között utakat építtetett. Ezek mindmáig rendes állapotban vannak, a murvás úttesttel, a szépen faragott szegély- és kilométerkövekkel együtt. Sehol sem meredek, könnyedén pedálozható. A kilátás és lepillantás pedig egyszerűen mesés, és lehet is élvezni, nem bukik orra egy kiálló kövön a bámészkodó bringás. Lent a mélyben hangyányiak az autópályán robogó kamionok, zajuk csak enyhe mormogásként ér fel ide.

Sorra aratjuk a „kétezreseket”: Mussolini bunker (2079 m), Kreuzjoch (2026 m), Flachjoch (2115 m), Sandjoch (2131 m), majd kéjgyönyörös süvítés Colle Isarco faluba (Gossensass, 1055 m – aki erre a tájra feni a fogát, ott szálljon meg!), és egy kicsit tovább, be az oldalvölgybe, ahol első szállásunknál, Maiern községben (1372 m) vár Sárika, asztal és szállás.

63,9 km, 5:50, átlag 10,9 km/óra, maximum 59 km/óra

Második nap: Maiern – Pfelders, márványhegy és ólomsziklák

A fokozatosság elvének megfelelően ma már magasabbra kell kapaszkodni, fel a Schneebergschartéba, 2690 méterre, eleinte bitang meredek kétnyomú úton, majd egy kunyhó előtt megivott teát követően sziklás ösvényen. Van benne kezdetleges falépcső is. Kétórás menet, közben lehet nézegetni az egykori bányászat omladozó siklópályáit, épületmaradványait. Ólmot, cinket és ezüstöt olvasztottak egyszerű kohókban, emléküket lent a faluban múzeum őrzi. Felemelek egy tompa fényű követ, nagyon nehéz. Hát persze, ólomérc. A hágó alatt alagutat fúrtak, hogy könnyebb legyen szállítani az anyagot a túloldalról, de beomlott már, nem használható.

2001.08transalp09

Annál jobban esik megpihenni odafenn, csodálva a szomszédos Schneeberg csúcsot, amelynek neve magyarul hóhegy. A környezettől elütő fehér színét azonban nem hótakarónak, hanem anyagának köszönheti: márványból van az egész! Vigyázni is kell a túloldali lejtőzéssel, mert éles márványkövek tarkítják az ösvényt, amely olyan meredek, hogy néhol szinte kézen állunk a kormányon. Jelentősen javítja a morált a bányaközpont szépen restaurált épületében (2355 m) elfogyasztott ebéd és sörital. Ide, hála istennek, autó nem képes feljönni, az üzlet főképp a bringásokra épül, noha vannak gyalogos turisták is. Fogadtatásunk mindenütt a lehető legbarátságosabb, hiába, errefelé van rangja a biciklizésnek.

Betorkollunk a híresen nehéz hágó, a Timmelsjoch országútjába (persze, hogy azon is jártam már korábban), legurulunk 1007 méterre, Moosig, majd az oldalvölgyben megint fel, Pfeldersbe (1628 m), ahol Sárika természetesen előkészített mindent, ott vár a futómuskátli-zuhatagos vendégfogadó előtt.

35,3 km, 5:01, átlag 7,1 km/óra, maximum 55 km/óra

Harmadik nap: Pfelders – Naturns, verejtékhullás és zuhanórepülés

Transalp-túránk csúcspontja az Eisjöchl (2895 m), ahová egykor a katonaság épített szerpentint, de nem kerekes járművek, hanem csak málhás öszvérek részére. Helyenként fel lehet azért ülni a biciklire, de a meredek emelkedő, a tarajszerűen kiálló vízelvezető kövek sora és a halmozódó fáradtság hamarosan leszállásra kényszerít, úgyhogy inkább követjük az öszvérek példáját: egyik lábunkat rakjuk a másik elé, ösvényen, sziklán, havon – óraszám. Általában lehet tolni, de a felső hómezőkön már cipelni kell a bringát. Nem panaszkodunk, nem vagyunk lassúbbak a gyalogos vándornál, lefelé viszont…

2001.08transalp26

Lefelé viszont 2500 méter szintkülönbségnyi zuhanórepülés vár ránk Naturns városáig. Kevés ekkora lejtő akad a világon! Fent egész tűrhető gyalogösvényen gurulunk, lejjebb a legelőket átszelő murvás úton. Sok a kerítéskapu, az elsőt Manó kitárja nekem, majd utánam ered, a következőt én nyitom-csukom, és így araszolunk tovább. Csak egy helyen kell mindkettőnknek megállnunk, ahol egy tehén bámul ártatlan pofával, majd hirtelen átslisszol velünk. Kötelességünknek érezzük, hogy visszatereljük, de közben kiderül, hogy a bicikli sokkal engedelmesebb jószág a szarvasmarhánál. Szerintem magában ki is röhögte a két ügyefogyott városit. Az út vége aszfalt, ezerrel megyünk lefelé, bele a jó sűrű oxigénbe és délutáni melegbe.

Naturnsban (529 m) némi szaladgálás következik, mert mind a bringaműszeremben, mind a magasságmérős Suunto karórámban épp ma merült ki az elem. Semmi baj, Manó műszere működött, és kaptunk pótlást. Ez jelentéktelen dolognak tűnhet, pedig nem az: pontos távolságmérés és magassági adat nélkül nagyon nehéz követni az útleírást.

41,9 km, 4:53, átlag 8,5 km/óra, maximum 72 km/óra

Negyediknap: Naturns – St.Walburg,világnyelv a magyar

Most „pihenőnap” következik, a táv csak ötven kilométer és még a kétezer méteres szintet sem lépjük túl, a Naturnser Alm 1939-en van. Útközben megállunk egy kis fogadónál, ahol a felszolgáló lány, beszélgetésünket hallva, magyarul veszi fel a rendelést. Itt dolgoznak a barátjával. Jó dolog ez, világot látnak, nyelvet tanulnak, rendesen keresnek. Én is voltam menedékházi serpa Svájcban, kétszer is.

 2001.08transalp45

A Vigiljoch jön (1764 m), aztán gurulás le az Ultentalba (775 m), ahol 70 fölött száguldunk az aszfalton, hogy megint lelassuljunk, mert a szálláshelyünk St. Walburgban 1153 méteren van. Nem történtek ma különösebb események, nem jártunk nevezetes helyeken, egyszerűen „csak” szép hegyvidéket kereszteztünk. Mindegyik Transalp-variánsnak vannak csúcspontjai és egyszerűen átutazni való részei.

52,5 km, 5:08, átlag 10,2 km/óra, maximum 73 km/óra

Ötödiknap: St.Walburg – Lagodi Tovel, borúraderű

Miközben reggel kapaszkodunk felfelé a Spitzenalmra (1836 m), rákezdi az eső – szerencsére az egész túra során csak ez egyszer, és ekkor sem okoz nagyobb bajt. A fenyvesben vezető erdészeti út mentén vadász-kunyhót találunk, annak eresze alatt ülve várjuk ki a sűrűjét. Közben lehet bámulni a felhőjátékot és totózni, hogy mikor áll el. Utána párolog az egész erdő, csodás fényjátékokat teremtve. Persze van az éremnek másik oldala is. Az, hogy sarat hagy maga után az égi áldás, még elmegy, de az már kevésbé tetszik, hogy könnyen fröcskölhető halmazállapotúra áztatja a tehénlepényeket, amelyekkel gazdagon meg van rakva az útvonal keskeny ösvényként kanyargó következő szakasza. Úgy nézünk ki utána, mint annak a kocsmának a vendégei, ahol a macska belecsúnyított a ventilátorba...

 2001.08transalp55

Hamar feledésbe merül azonban a kellemetlenség, mert a Gampenalm (1858 m) után előbb földúton, majd aszfalton legurulunk Revóba (772 m), Sárikával randevúzni és egy kicsit szusszanni, mert a nagyszerű Brenta masszívum következik. Az asszony előrerobog intézkedni, mi meg ugyanazon országúton nyomjuk Cagno és Tueno érintésével a kilométereket. Mindketten a saját tempónkban megyünk, néha megvárva egymást. Helyenként nagyon húzós az emelkedő, jól is esik meg-megállni a grandiózus vidék nézegetésének ürügyén. Végpontunk a Lago di Tovel, egy igazi tengerszem, mély zöld, tökéletesen nyugodt a víz, tükröződnek benne a csúcsok, ahogy kell.

49 km, 4:36, átlag 10,7 km/óra, maximum 68 km/óra

Hatodiknap: LagodiTovel – Riva di Garda, a Brenta sziklafalai között

Általában úgy szokott lenni, hogy laza murván nehezebb felmenni, mint betonon. Itt fordítva van. A völgyben kanyargó szekérutat ott betonozták le, ahol meredek, mint a síugró sánc. Tán akad olyan szuperbringás, aki végig nyeregben marad, de mi nem csinálunk becsületbeli kérdést ebből: toljuk, ahol úgy gyorsabb. Aztán, az utolsó réttől, végig toljuk, mert a Passo Grosté (2442 m) erről az oldalról csak egy keskeny gyalogösvényen érhető el. Kár is volna rohanni, mert akkora sziklafalak alatt haladunk, hogy kitekeredik a nyakunk, mire felnézünk a tetejükre. Lenyűgöző látvány, tűző Nap, azúrkék ég, friss levegő – szép az élet!

 2001.08transalp70

Délben érünk fel az óriási turistaházhoz, ahol a felvonók környékén nyüzsögnek az emberek. Na, tűnés innen, de gyorsan! Lefelé pompás utak várnak, úgy zúgunk le Madonna di Campiglióba, mintha síléc lenne a lábunkon. Itt gyors haditanács: két választásunk van. Vagy követjük még egy darabig a terepen kitűzött útvonalat, de akkor nem érjük el ma a Gardát, vagy országúton repesztünk odáig 75 kilométert. Az utóbbi mellett döntünk, frászt hozva a tötyögő autósokra, akiket tízesével előzünk meg lefelé. Később már csak az akarás visz tovább, mert akad azért némi emelkedő is, de aztán végképp a völgybe süllyed az út, és közel van már Riva szélében a benzinkút, ahol megint mindhárman összetalálkozunk. Szép volt, jó volt, és – őszintén szólva – elég is volt. Egyelőre…

99 km, 4:36, átlag 10,7 km/óra, maximum 68 km/óra

További képek itt láthatók!

Túraadatok:

Időpont 2001. 08. 6-10.

Táv 341,6 km, összes menetidő kb. 31 óra, átlagsebesség 11 km/óra, szintemelkedés 11.056 m.

Segédletek:

Könyv:

Uli Stanciu, Traumtouren Transalp, Delius Klasing Verlag, 2001, illetve a belőle letöltött és A5 formátumú lapokon kinyomtatott, a túrára magunkkal vitt roadbook

Térkép:

Freytag & Berndt WK 241, WKS 1, WKS 2, WKS 4, WKS 6, WKS 7, WKS 8, WKS 13, Kompass 73

Résztvevők:

„Manó” (1965). Merevvázas Kona Pahoehoe, Marzocchi Bomber Light teleszkóp, Shimano Deore XT, V-fék.

„Pupu” (1943). Merevvázas Mongoose NX 7-3, SID teleszkóp, Shimano Deore XT, V-fék.

Sárika, Nissan Vanette Cargo ötszemélyes, körablakos furgon.